Mi történik akkor, ha a ráció kevésnek bizonyulna? Te mit tennél, ha az ember, akit szeretsz, egy súlyos, mindent megváltoztató titkot osztana meg veled? Megijednél? Meghátrálnál? Az eszedre vagy a szívedre támaszkodnál, ha válaszút elé érnél? Képes lennél megbocsátani a szeretetért, a szeretet miatt?
Tündérvilág
Csend
van. A csendesség, mely a szobán honol, most nem abból a fajtából való, amelyet
az ember szeret – nem is idilli, nem is békés –, sokkal inkább zavart és
fojtogató.
Némán
meredek magam elé, hangosan dübörgő szívem ritmusát tisztán hallom;
felszólalnék, de a szavak, melyek kikívánkoznak kavargó elmémből, ajkamon
akadnak.
Legszívesebben
felsikoltanék: a torkomban keletkezett fojtogató gombóc egyre nagyobbá válik,
küszködök a könnyeimmel, nem bírom tovább. Az érzelmeimet gondosan elfedő álarc
apró darabkákra törik, hullani kezdenek a könnyeim.
Ijedt,
aggódó arckifejezésed láttán, az érzelmeimmel dacolva egy együtt érző mosolyt
erőltetek az ajkamra, a könnyeimet letörölve, kínomban felnevetek balgaságomon.
–
Csak egy álom! Csak egy rossz álom – hitegetem magam, de mindhiába: érzem, a
korábban kimondott szavaid való igaza, ólomsúlyként nehezedik a sírástól olykor
megrázkódó mellkasomra. Tisztán csengenek szavaid a zavarodott elmémben, újra
és újra hallom magamban az imént elhangzott vallomásod.
–
Van egy lányom! Van egy kislányom!
Halk
szavaidat csendesen kiejtve ízlelgetem a fájdalom nagyságát, tudom, hangosan is
ki kell mondanom ahhoz, hogy kábulatomból felébredhessek.
Vonakodva
nézek rád, de a látvány, amely a szemem elé tárul, szíven üt – lemondó
mosollyal, kezeidet tördelve, együtt érzően nézel rám, szemeid tompa fénnyel
csillognak.
Szenvedő
arckifejezésed látványa elszomorít és egyben felébreszt súlytalan lebegésemből:
villámcsapásként ér a felismerés, hogy kettőnk közül, neked most sokkal nagyobb
a fájdalmad.
Szemben
állunk egymással, a napnyugta derengő színei túlvilági ragyogással vonják be
testedet, a lélek fájdalma ellenére érzem, nem veszíthetlek el.
Tétován,
óvatos léptekkel elindulok feléd, félek, délibábhoz hasonlóan te is eltűnsz,
amint melléd érek.
Ahog
eléd érek, felemeled eddig lehajtott fejed, majd mély levegőt véve ajkaid
szólásra nyitod. Látom rajtad, hogy a benned örvénylő érzések és szavak túl
nehezek ahhoz, hogy kijöjjenek; látom, hogy küzdesz önmagaddal, hogy küzdesz a
pillanattal.
Tengerszín
íriszeidbe nézve elmosolyodok, bátortalan mozdulattal simítok végig bánatos
arcodon. Érintéseim nyomán ajkad kis mosolyra húzódik, ujjainkat összefűzve mélyen
a szemembe nézel. Az arcodra van írva, hogy aggódsz és bűntudatod van.
Téged
nézve, egyszerre érzek lángoló szerelmet és pokoli gyűlöletet; szeretlek, mert bíztál
bennem és szerettél annyira, hogy elmond a legféltettebb titkod, gyűlöllek,
mert csak most szólsz, mikor a szeretet erejétől ennyire fáj.
–
Megértem, ha véget szeretnél vetni mindennek! Ha gyűlölsz! Ha már nem szeretsz!
Halk
szavaid tőrként hasítanak belém, erőtlenül próbálok tiltakozni, de a
kijelentésed súlyától és a döbbenettől megdermedek. A gondolatra, hogy elveszíthetlek,
borzongás fut végig a testemen, könnyeim újra megeredtek. Dühös vagyok és
csalódott, legszívesebben felképelnélek. Dühít a gondolat, hogy nem érzed,
mennyire szeretlek.
–
Nem gyűlöllek – mosolyodok el keserédesen –, mert annál sokkal jobban
szeretlek!
–
Lehetséges, hogy nem gyűlölsz, mégis érzem, hogy haragszol.
–
Tévedsz, nem volnék képes haragudni rád! Csak nem vagyok képes felfogni épp
ésszel, egy ilyen fontos dolgot, miért csak most említesz meg.
–
Most éreztem azt, hogy eljött ennek az ideje, így éreztem igazságosnak.
–
Ha előbb ülünk le és beszélgetünk erről, nem fájt volna ilyen kegyetlenül!
–
Őszintén megértem, ha elküldesz!
–
Nem küldelek el – ölellek magamhoz szorosan, a könnyeimet elfeledve. – Életem legrosszabb döntése lenne, ha
engedném, hogy kisétálj az életemből! Mindennél jobban fájna, ha elmennél!
Néma
csend borul ismét a szobára, halk suttogásaink már rég belevesztek az
éjszakába. A várakozást megunva, ha lehetséges, még szorosabban húzol oda
mellkasodhoz; érzem a tested melegét, szíved heves dobbanását, kapkodóvá vált
lélegzetvételeid. Ösztönösen a derekadra fonva karjaimat ringatózni kezdek, a
ringó mozgás hatására megnyugodni látszunk mindketten.
–
Most hogy tudok az életed ezen szakaszáról, közelebb érezlek magamhoz.
–
Közelebb, mégis távolabb…
Halk
suttogásod ellenére tisztán hallom, amit mondasz, s a szavaidat értelmezve,
hirtelen felkapom a fejem. Meredten nézek tengerszín íriszeidbe, ami meglep
téged. Magam sem tudom, hogy mi ütött
belém hirtelen.
Tekinteted
mágnesként vonz közelebb az arcodhoz, érzem a bőrömön forró lélegzeted. A
szívem a közelséged hatására őrült vágtába kezd. Orrunk lassacskán összeér,
ajkainkat néhány milliméter választja el egymástól. A maradék józan eszemre
hagyatkozva – a hatalmas kísértésnek ellenállva – a téves feltételezésedre
suttogva válaszolok:
–
Tévedsz édesem! Ennél közelebb már nem is lehetnénk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése