A szerelem sosem egyszerű. Főleg, ha a hirtelen, kényszerből ér véget. De mi van akkor, ha ez az érzés a kényszerű elválással nem múlik el? Mi történik, ha a két szerelmes, hosszú hallgatás és kerülgetés után ismét szemtől-szemben kerül egymással?
El lehet felejteni a múlt sérelmeit? Tovább lehet lépni a fájdalmon? Ki lehet gyógyulni a szerelemből az idő múlásával? Vagy a szív, és a lélek mélyén érzett harag és sértettség elnyom mindent?
El lehet felejteni a múlt sérelmeit? Tovább lehet lépni a fájdalmon? Ki lehet gyógyulni a szerelemből az idő múlásával? Vagy a szív, és a lélek mélyén érzett harag és sértettség elnyom mindent?
A Jégfésű talán választ tud adni mindezen kérdésekre. Ahogy a szíved is. Ha türelemmel és kitartással, odaadóan figyelsz.
Jégfésű
Rám
nézett. A pillantása, mint mindig, egyszerre perzselt és fagyasztott jéggé.
Ahogy a hideg, megfagyott tekintetét végig járatta rajtam, úgy éreztem, mintha
ezernyi jeges fésű simított volna végig a testemen. Kirázott a hideg, a
testemben lévő apró kapillárisok kristályossá fagytak.
Ma
azonban mégsem hátráltam meg. Felszegtem hozzá hasonlóan a fejem, a
jégfésű-tekintetével nem foglalkozva és elhatároztam magam. Az összekuszálódott
érzés-hangtömegben megszülettek az értelmes hangok, majd szavak. Mély lélegzetet
vettem, a kezem ökölbe szorítottam.
–
Engem már észre sem veszel, Helena?
A
kérdésem határozott volt. A várttal ellentétben nem suttogtam, a hangom nem
remegett bele. Lehajtott fejjel vártam a reakcióját. Vártam, hogy megmoccan,
dühösen rám néz, vagy elküld melegebb éghajlatra. Ő azonban meg sem mozdult. Meredten bámult
maga elé. Rendíthetetlen volt. Csendes feszültségben teltek a másodpercek.
Szinte hallottam, ahogy az órám fogaskerekei kattognak.
Aztán
volt egy pillanat. Egy nagyon nehezen definiálható, meghatározó pillanat. Külső
szemlélő, egy idegen, talán észre sem vette volna. Láthatatlan, kifejezhetetlen,
gyorsan múló nüansz volt, amelyet csak az értelmezhet, csak az vehet észre, aki
ismeri a személyt, akiben hosszú várakozás után ez a szikra fellobban.
Én
ismerem Őt. Nagyon jól ismerem. Valami ősi, mély, hétköznapi szavakkal nehezen
kifejezhető kötelék köt össze minket. Már azelőtt éreztem, hogy megszületett
volna. Már messziről megéreztem. Nem kellett ahhoz a közvetlen közelében
állnom, hogy belém nyilalljon ez a furcsa felismerés: – Valami megváltozott.
Felkaptam a tekintetem, hogy végre valahára, ismét összegabalyodhasson az
övével. Mintha megérezte volna a láthatatlan kapcson keresztül, hogy valamit
felismertem benne, amit még ő sem ért, úgy fonta össze a pillantásunkat. Talán
én sem értettem igazán. A lelkemmel hallottam, a szívemmel éreztem, hogy eltört
a pecsét, hogy felolvadt a tekintetében jégfésűvé fagyott bánat, hogy egy
csapásra felelevenedett minden. Fellángolt egy szikra. Elért hozzá a hangom és
felélesztette az ősit. Mindketten éreztük. Ez volt az, ami hiányzott.
Ez
volt az a bizonyos pillanat: akkor benne és bennem is megszületett,
újjászületett az a valami új, az a valami más, amely egykor a miénk volt.
Megadtuk
magunkat. Eleresztettük a büszkeséget, a sértettséget. Egymás tükörképeként,
madzagon rángatott marionett bábukként mozdultunk. Ismét az enyém volt.
Lángolt. Mert megalázkodtunk, mert szemmel téptük, karmoltuk, marcangoltuk
egymást. Ismét éreztünk. Gyűlöltünk
és szerettünk egyszerre. Harcoltunk életre-halálra; fertőzött varjakként
keringtünk a sosem hegedt, feltépett sebeink felett, miközben az évek óta
elfojtott érzelmektől tomboltunk.
Hogy
miért harcoltunk? Egymás, a mindenség, az örök érvényű ellen. Egymásért, a
túlélésért. Elementáris erő szabadult fel. Újra összekapcsolódtunk. A fonal,
amely valaha összekötött minket – megfeszült. Egyesültem vele.
Egy
ősi érzéssel kezdődött, egy szikrával folytatódott, egy lopott pillantásban
teljesedett ki. Ezt csak mi éreztük, ezt csak mi láttuk. Ez csak a miénk volt.
Megálltunk
egymással szemben – már nem lehetett visszafordulni, már nem lehetett
elmenekülni. A szikra felolvasztotta a jégfésűt, lángra lobbantotta a poros
emlékeket és érzéseket. Végem volt.
Megállt
előttem, meredten nézett a szemembe. Hatalmas pofon csattant az arcomon. Már
abban a pillanatban, amikor azt
megéreztem, tudnom kellett volna előre. Ahogy a bőre összeért az enyémmel,
villámcsapásszerűen belém csapott az érzés: egy kicsit meghalok majd azért,
hogy újra élhessek. És én, készségesen meghaltam Lena szikrázó tekintetébe
mélyedve.
Mert
szerelmes vagyok. Két év elteltével ismét, halálosan bele szerettem.
Kár, hogy sokan nem értik, mit jelent igazán szeretni. Nem bölcselkednék szerelemről, mert az érzést magát személyesen nem ismerem, távol ismerősöm, de szerintem azt, ami elromlik, nem eldobni kéne, hanem megjavítani. Ha nem marad a másik mellett valaki, mert elhidegül, akkor az nem szerelem volt, csak egy keserű illúzió. Elhitetheti magával azt, hogy valóban szerelem, amit érez, de elhitetheti magával azt is, hogy ez múlandó, és bármelyiket is hiszi el, igaza lesz. Ezért valóban félre kell tenni a büszkeségünket, néha pedig meg kell javítani azt, ami elromlott. Röviden összefoglalva: nekem tetszik az irományod üzenete. Elgondolkodtató, és a szókincsed is igen gazdag.
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett, és hogy átment a Jégfésű üzenete. Talán azért lett ilyen jó, mert szívből írtam.
TörlésKöszönöm a kedves szavakat, igazán jólestek! :)
Nagyon szívesen! Szerettelek volna biztatni egy kicsit, ha már tényleg látszik, hogy annyit dolgoztál ezen a kis novellán (vagy nem tudom, hogyan nevezzem) . :)
TörlésÉs igen, szívből írni, valami mélyet átadni, ez az irodalom lényege.