Jelszó: Elő a buborékfújókkal!
Szappanbuborék
Rám
néz, rá nézek, a tekintetünk összetalálkozik, közeledik felém. Én is közeledek.
Sebes léptekkel szeljük át a köztünk lévő, alig tíz méteres távolságot.
Mosolygok.
Mosolyog ő is. A kezét nyújtja, kedvesen köszön, megölel, visszaölelek.
Igazából
rávetem magam. Az önkontroll már rég elszállt.
A
gyomromban tanyázó pillangóraj felreppen, ellebben a szívemig, ott sátrat ver.
Mosolygok, örülök, zavarban vagyok, legszívesebben lebegnék a járda felett hét
méterrel és egyben elsüllyednék az óceán mélyére, hogy a lelkem lehűtsem.
Szappanbuborék-alakzatban lebeg a lelkem.
Ajándékozni
fogunk. A kezében egy Nabokov könyv. A másik nagy szerelemem rajta kívül. A
lehető legjobb, legszebb, legfantasztikusabb ajándék. Bár talán annak jobban
örülök, hogy gondolt rám és megvásárolta nekem. Emlékezett rá, hogy ez a
kedvencem. Hogyne emlékezne. Átnyújtja.
Átveszem,
felnevetek, elmosolyodok, magamhoz ölelem a könyvet, ugrálok örömömben. Ő is
örül. Mosolyog: elégedett a végeredménnyel.
Elindulunk,
nevetünk, fecsegünk, pár méter elrohan mellettünk víg kedéllyel, leülünk.
Fáradt, én is fáradt vagyok. Csendben ülünk pár másodpercig, örülök annak, hogy
végre látom. Csöng a telefonja. Felveszi. Itt az ideje, hogy odaadjam az
ajándékomat. Nem, nem a szívemet, lelkemet adom neki – azokat már rég megkapta
–, hanem egyedi ajándékot, csak neki. Leteszi a telefont, felém fordul.
Átnyújtom
a meglepetést, meglepődik, együtt nevetünk, örül, köszönetet mond, a kezében
szorongatja. Írtam a könyvbe, így ő is akar írni. Tollat kér és a Nabokovot.
Kinyitja, nézegeti, méregeti, gondolkodik, írni kezd.
Nem látom mit ír, izgatott vagyok, de azért
leplezem. Nehezen jön össze. Nő vagyok. A véremben van a kíváncsiság, be vagyok
indulva, mint víziló a mocsárra, de azért türtőztetem magam. Beszélünk közben,
olykor hallgatunk. Gondolkodom ezalatt, méregetem, megszületik a gondolat, majd
a kérdés.
Miért szeretem?
Mérges
leszek, legszívesebben fujtatnék. Jókor kalandozok én is tiltott királyi
vizeken. Kalózkodok. De azért belegondolok. Már hogyne gondolnék bele. Nő
vagyok. Logikus gondolkodásról szó sem lehet.
Szétszórt
alak és rendetlen. Mindenről megfeledkezik, pontatlan, állandóan késik.
Kötekedő, idétlen, egyfolytában idegesít. Komolytalan, humorherold, esetlen.
Bonyolult, túlbonyolít mindent. Makacs, nemtörődöm, bizonytalankodó. Még csak
az érzéseivel sincs tisztában. Néha értetlen és persze éretlen. Nagygyerek.
Hisztis nagygyerek. Legtöbbször úgy pofán verném, hogy csak úgy zörög. Tényleg,
miért nem vertem eddig még pofán?
–
Betegeket, időseket, tizennégy év alatti kisgyermeket és védtelen állatot nem
bántunk! – válaszol erre a lelkiismeretem, én meg csak bólogatok magamban, hogy
jé, tényleg, egy, az ajtóm előtt üldögélő kóborcicát sem bántanék, így őt miért
kéne. Nagyon etikus vagyok és igazságos. Az erkölcsi sémám verhetetlen.
–
Szóval védtelen állat?
–
Nagyjából ez a besorolás…
–
Világ állatai egyesüljetek!
–
Kuss, ez az én agyam! Legálisan csak én gúnyolódhatok, rendben? – csitítom el a
belső hangot, és kényszerítem vadállatias ösztöneimet, hogy ne legyek a hanggal
ennél is durvább. Így is megsértettem. Nyüszít a szegényem. A sarokban. Talán
skizofrén vagyok. Ez elgondolkodtató tény. Még visszatérünk rá. Ez amúgy is
visszatérő motívum az életemben.
Ha már
visszatérő gondolatokról van szó, tulajdonképpen egyértelmű, hogy miért
szeretem.
Túl
giccses. Megrázom a fejem – gondolatelűzés folyamatban – felkelek, táncikálva
sétálok.
Teszek
két kört. Végzett az írással. Rám néz, várakozóan. Odamegyek a lábai elé
–legszívesebben az ölébe huppannék és beletúrnék a rövid hajába –, elolvasom az
üzenetét. Meghatódok, felnevetek, szívhez szólóak a szavai. Puszit kér
felháborodva, amely elmaradt, mondom, hogy nagyon tetszik az ajándék.
Lehajolok, gyönyörű íriszei most is elkápráztatnak. Kicsit nézem az arcát,
amely meglepően férfias, tekintetem az ajkára siklik. A bensőm csókért kiált, a
gyomrom megremeg a pilléktől. Már megint vándorolnak. Pont jókor. Utálom őket.
Lehajolok
az arcához, a hajam az arcom elé hull. Nem zavarja, nem tűri el. Megemberelem
magam – vagy megnőiesedem magam – és ahelyett, hogy letámadnám, mosolyogva két
puszit nyomok az arcára. Ő is megpuszil. Kellemes érzés, ahogy az ajka a bőrömmel
találkozik. Bizsergető és meleg. Boldog vagyok a másodperc egy töredékére.
Bár
vele mindig boldog vagyok. És gondtalan. És igazából a viccei is tetszenek.
Mindig megnevettet. Őszintén szólva, ugyanolyan idétlen vagyok, mint ő. És
talán én is túlbonyolítok mindent. Meg azért több a jó tulajdonsága, mint a
rossz. Például figyel rám. Igazán figyel. És meghallgat. Támogat mindenben.
Kedves velem. És csak néha megy az idegeimre.
Ezt
abba kell hagynom. Nyálas, limonádéregényes, giccses. Nem puhulhatok el. Az nem
én lennék. Leülök mellé, határozottan, eltökélten, keményen, mint a frissen
fújt szappanbuborék az éterben. Nagyjából olyan állagú is az aurám, ha ő a
közelemben tesz-vesz. Színes, tiszta, kellemes.
Lebegek.
Felém
fordul, mosolyog, elmond egy viccet. Felé fordulok, mosolygok, nevetek. Csillog
a tekintete a fényben.
Beállt
a világ egyensúlya, minden rendben.
Aztán a
szappanbuborék szétpattan, és az elképzelt szerelem tovarebben.
2013.
december 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése