1. Repedező falak

Egy órával ezelőtt, a Kuromizumi főhadiszállásán

 - Küldetésem van számotokra! – döndült az éles és fölényességgel telt mély hang a visszhangos teremben, és a gazdája, mit sem törődve az előtte megjelentekkel, undorral telt arckifejezést öltött magára szinte ösztönösen, ahogy a tekintetét végig járatta az egyéneken. Nem tartotta őket többnél holmi mocskos söpredékeknél, az emberiség legaljánál, egyszerű állatoknál, holott neki dolgoztak egytől egyig. Vagy talán pont emiatt dolgoztak neki mind. Ez a határ már elmosódott nála nagyon rég. Igazából már nem is érdekelte. Ő is csak parancsokat teljesített, ő is csak ugyanolyan báb volt, mint azok a férgek ott, akik előtte térdelnek. 


Unta ezt az életet már évek óta. Ölni, csak ölni és ölni. Egy idő után unalmassá és elviselhetetlenné válik. No, nem a bűntudat miatt. Sokkal inkább azért, mert az emberölés vagy a tömeges mészárlás sok mocsokkal jár. És a hangeffektek sem szívet lágyítóan zengőek. Kissé ironikusnak hat, hogy pont az ilyen dolgok zavarják a legjobban. Mintha minimum egy széplelkű úriember lenne, vagy egy kényeskedő, naiv dáma. Pedig nem egyszer hallott már halálhörgést vagy csontokat roppanni a keze alatt. Volt, hogy néhanapján az ő csontjai roppantak. Talán azt még valahol élvezte is. Legalább érzett valami borzongatót, valami újat, valami olyat, amitől azt hitte: él.

Tisztában volt vele, hogy ezek abszolút nem normális, illetve a legkevésbé sem ép gondolatok. Beteggé tették az évek a testét, a lelkét és a gondolatait is. Akinek a kezéhez mocsok tapad, az egy idő után maga is mocskossá válik.

Megrázta a fejét szinte alig észrevétlenül és a kivetítő távirányítójáért nyúlt. Nem szabad ezeken a dolgokon gondolkodnia, ha meg akarja őrizni az maradék józan eszét. El kell kezdenie beszélni, bármennyire nincs is kedve hozzá, holott évek óta ez az egyetlen izgalmat is rejtő küldetés, amely még őt is megmozgatta.

A terem elcsendesedett, ahogy a hatalmas táblán egy húsz év körüli lány képe kezdett el megállíthatatlanul villódzni. Néhány gyengébb felvillanást követően végül kitisztult a felvetített tartalom, és a küldetés célját jelentő lány képe – az adataival együtt – szilárdan tükröződött vissza a bambán figyelő társaság tekintetén. Halk morajlás futott végig a helyiségen, ahogy meglátták az egészalakos képet, sokaknak visszataszító fény gyúlt a szembogara mélyén. Egyedül egy ember arcán látott őszinte megrökönyödést, de az amilyen gyorsan az arcára ült, olyan gyorsan el is tűnt róla. Tudta, hogy az miért reagált így, és örömmel töltötte el, hogy nem tévedett. Számított tőle erre a reakcióra és tervei voltak vele.

– Már bocs, Főnök – szólalt fel az egyik legidiótább tag, Suigetsu –,de, ugye nem gyereksintért kell játszanunk a rózsaszín macával?
– Idióta! Ez a lány van már vagy húsz éves. Fejezd be a perverz ízléstelenkedésed! – fogta a fejét Karin, és enyhén szólva is lesajnálóan nézett az előbbi felszólalóra. Komolyan ki nem állhatta azt a barmot. Legszívesebben addig ütötte volna, amíg él és mozog. Mivel azonban jelenleg nem engedhetett utat ezen vágyának, pár másodperc gyilkos-pillantáslövellés után a Főnök felé fordult, és intett a fejével, hogy az folytassa a megbeszélést. Később is ráér elkapni azt a szerencsétlent, hogy a feje búbjáig a földbe döngölje, vagy legalábbis addig verje, amíg nem lesz tele a teste kék-zöld-lila foltokkal.

– A feladat a következő! Menjetek és kapjátok el a lányt! Most kivételesen élve kell, mert értékes információk vannak a tulajdonában, tehát gondoskodjatok arról, hogy így is jusson el idáig! Testi fenyítést alkalmazhattok, erőszakkal is vonszolhatjátok, az sem érdekel, ha néhány pofon elcsattan; a lényeg csupán az, hogy a feje legyen a rendeltetésszerű helyén!

Izgatott pusmogás futott végig a termen, gyilkos, eszelős és egyben elviselhetetlenül beteges tekintetek villantak, förtelmes vicsorgás ült ki a férfiak arcára. Néhányan a sliccükhöz nyúltak, és magukhoz érve valamilyen állatias hangon felnyüszítettek. A tábla előtt állónak a gyomra egész egyszerűen felfordult az istentelen reakciók láttán. Mocskos ösztönlények ezek az embernek nem nevezhető paraziták. Megköszörülte a torkát a türelmét vesztve és elkiáltotta magát, mielőtt még lehányta volna maga előtt az egyiket.
– Mire vártok még, ti mocskos söpredékek? Induljatok!

A vezényszó hallatára felpattantak az emberei, és gyors tempóban a kijárat felé kezdtek iszkolni. A tekintetét eközben végigjáratta a tömegen, hogy a megrökönyödött képű fiút megkeresse. Nem sokat kellett keresgéljen, mert egyedül ő állt külön, hogy a csordának tűnő aljadékkal még véletlenül se keveredjen. Egyedül ő volt kulturált, emberi lényre hajazó személyiséggel, és ezzel ő is tökéletesen tisztában volt. Kényelmes tempóban odasétált hozzá, és várta, hogy a másik végre ráfigyeljen. Úgy emelte rá fekete tekintetét, mintha a rá vetett pillantása egy isteni kegy lenne. Talán istennek is képzelte magát a maga antiszociális, elborult elméjével.
– Mit akarsz, Orochimaru? – kérdezte fennhangon, szinte már szenvedve, mintha az is nyűg lenne neki, hogy a másik a közelében levegőt vesz. Valószínűleg így is gondolta az arcáról lesütő elementáris dühből kiindulva, de a hangja vagy a teste a haragtól még csak meg sem remegett. Ha valamit a kölyök a számlájára lehetett írni, az az volt, hogy mesterien kontrollálta az érzelmeit.
– Láttam, hogyan reagáltál, amikor a kis drága képét kivetítettem. Csak nem meglepődtél, amikor megláttad, mennyit változott az évek alatt?
– Vagyok a fejlődés és a biológiai ismeretek egy olyan szintjén, hogy tudjam: A kisgyerekekből egy idő után nagyok lesznek. Nem meglepő módon a lány is felnőtt lett. Vagy téged meglep az evolúció ezen csodája, Mester?
– Jaj, Sasuke, hogy te mennyire ideges és undok lettél hirtelen. Csak nem? Ne mondd, hogy még mindig gyengéd érzelmeket táplálsz iránta? Pedig hány éve is?
– Pontosan öt éve, de ezt te is tudod. Épp ezért reméltem, hogy a többi mocskos férget kihagyod ebből! Szabad prédát csináltál belőle, pedig tudod, hogy ő az enyém!
Az utolsó szavakat már fenyegetően, figyelmeztető éllel sziszegte. Látszott rajta, hogy nem sok kellene neki és a termen a Mestere átrepülne, szárnyak nélkül, csupán az ő repülési engedélyével.

Tajtékzott az elfojtott gyilkolási vágytól, az idegességtől megremegett a teste. Ütésre lendült az ökle, de félúton megállította, ahogy az előtte álló elégedett tekintetébe nézett. Pontosan úgy táncolt, ahogy a másik azt előre elképzelte és ezt Sasuke is tudta. Gyűlölte teljes szívéből az előtte álló alakot.
– Ha jót akarsz magadnak, pontosan azt fogod csinálni, amit mondok, különben a lányka issza meg a levét, bármennyire is értékes a Fejnek. Most pedig jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Mivel te már ismered és érzelmi kötődés is van köztetek, sokkal könnyebb dolgod lesz, mint a többi aberrált köcsögnek. Odamész, felvillantod a szépfiús mosolyodat, és a lehető legrövidebb úton elhozod ide. Ha nem akarod, hogy a társaid meggyalázzák, akkor a lehető leggyorsabban cselekszel. És még valami – szólt oda a felpaprikázott férfinek, mielőtt az végérvényesen leléphetett volna – ha próbálod elbújtatni, kimenekíteni vagy bármilyen trükköt bevetsz, saját kezűleg fogom megölni a kis barátnődet. Megértetted?
– Meg! Csak egyetlen egy kérdésem van. Ha tőlem várod, hogy elhozzam, a többi félkegyelműt miért hívattad ide a megbeszélésre?
– Jaj, Sasuke! Hát nem izgalmasabb a játék, ha van, ami a feladat végrehajtását ösztönözze? Nem jobb, ha van, ami arra ösztökél, hogy jobban teljesíts? Na, ne vágj ilyen sértődött képet! A végén még bizalmatlankodva arra kell gondolnom, hogy legszívesebben megölnél a kunai késeddel!
– Meg sem fordult a fejemben! – válaszolt összehúzott szemekkel és egy kényszeredett vicsorral, majd egy gyors hátraarc után a lehető leggyorsabban még a bázisról is lelépett, nehogy meggondolja magát és átrendezze a férfi testszerkezetét az élettel összeegyeztethetetlen módon. Helyette inkább elkapta az útjába kerülő első kurvát, és mindennemű gyengédséget mellőzve leteperte, hogy a tajtékzó dühét valahogy levezesse Orochimaru, a férfi szavai, a küldetés, a lány iránti érzései, a lány és simán csak az érzései miatt.


Halálos aura lengte körül, izzott testén a gyilkolás iránti vágy.
Erőszakos volt és kíméletlen: bármennyire sikoltozott, ütötte, verte, karmolta az alatta vergődő örömlány, a feketének mintha megsüketült volna a füle – az elméjében csak az a kép járt, ahogy azt mocskos férget kizsigereli, szétszabdalja, a csontjait darabokra töri, hogy utána a dögkeselyűkkel vagy kóbor kutyákkal megetesse. Ellepte az elméjét a totális vörös köd, már abszolút nem látott tisztán. Felüvöltött, ahogy a testi kielégülést egyre gyorsabban hajszolva eljutott a csúcspontig, de az elméje ugyanolyan ködös és vértől csöpögő maradt. Csak az járt a fejében, hogy vele senki sem játszhat ilyen játszmát. Őt senki sem zsarolhatja azzal, akit ő szeret. Az ő tulajdonát senki sem teheti ki rajta kívül veszélynek. Az ő tulajdonát senki sem érintheti. Egy Uchihát büntetlenül senki sem hergelheti…

A jelen, valahol Tokyo belvárosában

– Hadd vezessek én! Na, Sakura! Légyszi, légyszi, légyszi! Ígérem, soha többé nem eszem meg a rámened, sőt, a feneked sem fogom meg, csak hadd mutassam meg, milyen jól megy a vezetés! 
– Naruto! Kezdesz az idegeimre menni! 
– Csak irigykedsz, hogy végre meg lett a jogsim!
– Az Isten áldjon meg te szerencsétlen! – kiáltott fel Neji másodszorra is a türelme határán jócskán átlendülve, és kikapta a szőke kezéből a slusszkulcsot, hogy még véletlenül se tudjon a kocsi közelébe menni. – Most komolyan azzal dicsekszel, hogy hetedszerre sikerült megszerezned a jogosítványodat és azt is csak azért, mert a vizsgabiztos tengeribeteg lett a huszonhetedik percben?
– Neked meg mi bajod van? Fáj, hogy individuális fejlődésem egy új fokára léptem és leköröztelek, már ami az egzisztenciális népszerűségemet jelenti? Lassan komolyan el kellene gondolkodnom azon, hogy veled lógjak-e mert, kezded lehúzni a királyi személyemet…
– Jesszus, Naruto! Ha már kinyitod a szádat, akkor használj olyan szavakat, amelyeknek megérted a jelentését is!
– Te sem vagy valami agytröszt, Ino malac! – vágott vissza pofátlanul a szőke lánynak, mire annak a szép arcát, valami istentelenül ocsmány kifejezés lepte a dühtől. Két lépéssel közelebb is araszolt az ócsárolóhoz észrevétlenül. – Amikor az adottságokat osztogatták, akkor te az észnél is a melled nyújtogattad, szóval egy szavad nem lehet rám. Ja, meg jut eszembe, azt a hatalmas nagy lepcses szádat!
– Tee… ha én elkaplak… ágyelőt csinálok belőled és minden nap a fejedet fogom taposni acélbetétes lila bakanccsal, hogy érezd, mennyire rohadtul szeretlek! Akár most is elkezdhetnénk a műveletet, te alávaló galád férfiállat! Tudjad már huszonegy éves fejjel, hogy hogyan kell beszélni az úri hölgyekkel, hellobello! Kimossam a szádat szappannal, te népművészeti agyagedény-gyűjtemény?
– Milyen szappan? Milyen úri hölgy? Milyen hellobello?! – kiabált méltatlankodva a szőke, akinek a nagy szócsatározás közben nem volt már ideje, hogy lehúzza a fejét, mert kapott egy hatalmas maflást. Két oldalról. Nejitől és Inotól. Hátulról Sakura ütötte. Mintha nem lett volna elég ütődött így is ez a szerencsétlen úgy ütlegelték. 



A társasághoz tartozó fekete hajú lány inkább lehunyta a szemét, és úgy hallgatta egy apró mosollyal az ajka szegletében a komédiába is beleillő jelenetet. Mi tagadás, az idétlenkedés ellenére nagyon szerette a legjobb barátait. Még akkor is, ha nyilvánosan akarták egymást kizsigerelni.

– Szerintem igazán hagyhatnánk, hogy most az egyszer vezessen – jegyezte meg halkan kis idő után egy fáradt sóhaj kíséretében, ahogy csendesedni hallotta a csatazajt, de süket fülekre talált a mondandója, mert mind Sakura, mind Ino, mind Neji már a veszettül rohangáló szőkét hajkurászták, hogy visszaszerezzék tőle az elcsaklizott kocsi kulcsot. Lemondó mosollyal megrázta a fejét és halkan felnevetett, ahogy a rohangáló barátait nézte.

– Szóval ezért voltak halkabbak. Így már érthető.
Még csak a mondanivalója legelejét sem hallották, mert Ino negyedszeri fenyegetése után csapot-papot hátrahagyva elrohantak, hogy eltegyék láb alól az idétlen szőkét. Tipikus. De komolyan.


***


– Köszönöm, Hinata! – fordult meg a szőke egy hálás mosollyal az arcán, de Neji nyakon csapta, mivel valamilyen maradandó agykárosodásuk által, de belementek a végül dologba, és vezetni engedték. És a taslit azért is kapta, mivel éppen majdnem elütött egy biciklist. Meg kis híján neki ment egy oszlopnak. És belement két kátyúba. Meg áthajtott a piroson és a szembe lévő sávba irányította az autót. Épphogy a szembejövőbe nem ütköztek bele. Szerencsére megúszták egy vadul káromkodó és mutogató autóvezetővel. Aki így pár másodperce is nagydarabnak tűnt és veszélyesnek. Ha kiszállt volna, valószínűleg nekik annyi. Főleg, ha a szőke el kezdte volna kimagyarázni a dolgot, márpedig elkezdte volna. Annak pedig még sosem lett jó vége. Nincs mit ezen agyalni vagy kertelni: Életveszélyesen hülye és menthetetlen ez az Uzumaki gyerek. Érthetetlen, hogy miért nem nyilvánították még ön-és közveszélyesnek. Tényleg, miért nem?

– Nem akarlak megbántani Naruto, de én kissé rettegek – mondta Ino elzöldült arccal, elvékonyodott hanggal, miközben erősen küszködött önmagával, hogy ne hányja nyakon az előtte ülő friss jogsist. Láthatólag, még a légzés is nehezére esett a kezdődő pániktól, mert eléggé nyilvánvaló volt, hogy a pánikroham kerülgette. A három lány közül ő bírta a gyűrődést a legnehezebben, bár senki sem állította, hogy az ilyesfajta megterheléseket és impulzusokat – mint mondjuk Naruto vezetése – egy nővértanoncnak jobban kell viselnie.
– Semmi vész, Malacka! A kezemben tartom a dolgokat! Csak ne félj, amíg engem látsz!
– Narutooo! – kiabált pár másodperc elteltével már Sakura is felháborodva, ahogy áthajtottak egy gyalogosátkelőn anélkül, hogy a zebrán totyogó idős néniket elengedte volna. Alig pár centin múlott, hogy el is ütötte őket. – Azokat az idős hölgyeket el kellett volna engedned! Tudod, a zebránál a gyalogosnak van elsőbbsége!
– Basszus, tényleg! – kiáltott fel a szőke a homlokára csapva, és olyan váratlanul lépett rá a fékre, hogy a többiek a torkukban tanyázó gyomrukkal majdnem kiestek a szélvédőn. Azt viszont valamelyest örömmel konstatálták – hogy bár az okot nem értették –, most már legalább egy helyben állnak és nem az életükkel játszanak.

Igen. Naruto vezetőtudományában az volt a legjobb rész, amikor nem mozdultak sehová. Sokkal békésebb volt minden, és ami a legfontosabb: az ebédjük sem akarta a viszontlátás örömét megtapasztalni. Hála az égnek!
– Most akkor tolassak vissza?
– Még véletlenül sem!
– Naruto, kérlek, ne!
– Te ütődött, féldisznóért kaptad a jogosítványodat?
– Azt hiszem, tengeri beteg lettem – nézett elkínzottan a többiekre Sakura a kezét a szája elé téve, majd egy bocsánatkérő mosollyal ránézett a szőke dilinyósra. Eléggé lesápadt az egyébként is hófehér bőre, így a többiek aggódó pillantásokkal övezve figyelték a mozdulatait.
– Ne haragudj Naruto, de tényleg eléggé hányingerem van és a fejem is fáj. Nem baj, ha én kiszállok és hazamegyek?
– Biztos, hogy egyedül akarsz menni, Sakura? – kérdezte aggódva a fekete és a szőke hajú lány egyszerre, de míg Ino inkább azért ajánlotta fel a segítségét gyorsan, hogy megússza a további életveszélyes menővereket, addig Hinata a szavait kísérve őszinte aggodalommal telve megfogta a kezét, és vizslatni kezdte az arcát. Néhány tüzetes pillanatig farkasszemet néztek, de amint meglátta a barátnője határozott bólintását, elengedte a kezét és kedvesen rámosolygott.
– Vigyázz magadra hazafelé, és telefonálj, ha hazaértél, jó?
– Persze, az lesz az első. Köszönöm a kedvességet, Hin!
Halványan elmosolyodott a lány, majd a többiek felé fordult egy vérszegényre sikerült, eredetileg biztatónak induló mosollyal. – Ti is vigyázzatok magatokra! És Naruto – túrt bele játékosan a fiú hajába –, csak ügyesen, rendben? Próbálj meg nem áthajtani senkin, de ha át is hajtasz, nagyon szépen kérlek, hogy ne tolass vissza! Elég, ha egyszer kitrancsírozod szegényt, többször igazán nem kell, jó?
– Köszi szépen, igyekezni fogok!
– Remélem, amíg sétálsz, imádkozol majd a szerencsétlenül hánykódó lelkünkért is, mert úgy érzem…
– Fogd be, Neji! – horkantott durcásan a sofőr és rácsapott a mellette ülő szájára, csakhogy az ne fejezhesse be, amit elkezdett. Feleslegesen járatta a száját, és különben is, mi az már, hogy amíg ő fuvarozza őket ide-oda, addig valakinek a lelkükért kell imádkozni, csakhogy éljenek? Sosem hallott még ennél nagyobb marhaságot. Hát tényleg ennyire nem lenne tisztában a körülményeivel a Hyuuga gyerek? Tökéletes biztonságban van mindenki, mert ő körültekintő, felelősségteljes, figyelmes, tisztában van a kresz szabályaival, sosem túl hirtelenkedő vagy hebrencs, és végül, de nem utolsó sorban: nem tolat vissza, ha áthajt valakin. Megrázta a fejét, mielőtt túlságosan elveszett volna ebben a gondolatmenetben. Most Sakura az első, nem az, hogy Neji megint elmebeteg.


Nagy levegőt vett, és aggódó pillantásokkal övezve, de azért búcsút vett a rózsaszínhajú lánytól a többiekkel karöltve. Látta a barátain is, hogy sajnálják Sakurát, de azt is tudták mind a négyen, hogy a lánynak most egy kiadós alvásra van szüksége. Sokat tanult a vizsgái miatt, emellett felzaklatták a mai nap eseményei, mert róla beszéltek. Még mindig nem tette túl magát a fájdalmán, mert valahol a szíve mélyén még most is szereti, pedig az a szemét nem érdemelné meg. Őt kellene szeresse, nem azt a fekete hajú seggfejet. Talán egyszer jobb lesz neki. Talán egyszer mindannyiuknak jobb lesz.

Nehéz szívvel, de azért tovább hajtott. Egy ideig látta még a rózsaszín hajú szépség sziluettjét, de egy idő után az beleveszett a messzeségbe. Abban a pillanatban, ahogy már nem látta Sakura alakját, azt kívánta: bárcsak a fájó emlékek is olyan gyorsan merülnének a feledésbe, ahogy a legjobb barátja, a gyermekkori szerelme alakja olvadt bele a kavargó tömegbe.

Másfél órával ezelőtt, a Ginkarasu főhadiszállásán

Unatkozott, mint mindig. Még az sem tudta feldobni a hangulatát, hogy Deidara épp lányos nyafogással verte a seggét földhöz, hogy márpediglen neki akkor is lesz egy pónilova, ha törik, ha szakad (akkor is, ha Pein agyonüti a kisállatért) és de, az akkor is férfias, ha Kisame épp kétpofára röhög a markában. Mert ha az embernek van egy pónilova – hangzott az elmefuttatás –, a csajok megdöglenek érte, önként felajánlják a testüket, és Kánaán van. Mármint neki ajánlják fel magukat, nem a pónilónak.
– Nehéz elhinni, hogy egy olyan tömegszerencsétlenségnek, mint te, volt már csaja – jegyezte meg Kisame csak úgy félvállról, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy a szőke, emósnak kinéző férfi felpaprikázza magát, de úgy istenesen. Már nyitotta volna a száját, hogy védekezzen, vagy a hódításaival dicsekedjen, de az unatkozó harmadik nem engedte szóhoz jutni.
– Dei, kicsi szívem, az nem számít csajnak vagy csajozásnak, ha fizetsz vagy fizettél érte, érted? Csajozásnak az számít, ha valaki önként lefekszik veled és közben nem a kegyelemért sikítozik. Szóval, tudod, ha hagyja magát megkettyinteni!
– Honnan tudod, hogy a múltkori csajom nem azért sikítozott, mert annyira jó voltam, hogy nem voltam neki elég?
– Onnan – kapcsolódott be a beszélgetésbe Konan is –, hogy amikor összefutottam vele a folyosón, megkérdezte, hol a kijárat vagy hogyan tudna öngyilkosságot elkövetni. Határozottan úgy tűnt, mintha nem élvezné a dolgot, de javíts ki, kérlek, ha tévednék.
– Meg ne szólalj, Dei! Komolyan nem hazudott a csaj, és abszolút nem az járt a fejében, hogy ez egy bizarr szerepjáték! Meggyőződésem az is, hogy a fogócskából is kinőtt már egy ideje…
– Itachi! Fejezd be, mert komolyan elsírja magát ez a kemény legény! – jelent meg az ajtóban Pein egy gonosz mosollyal az ajkán, de nem folytatta a dorgálást, amíg Konantől nem lopott egy huncut, kuncogásba nem fúlt csókot. Deidara telefonja mindeközben elkezdett fékeveszettül csörögni és határozottan látszott rajta, hogy önmagát kimentve fel akarja venni, de Pein nem zavartatta magát, és folytatta a félbehagyott mondatot.
– Nem vagyok hajlandó a kelleténél többször Celine Dion számokat hallgatni úgy, hogy az nem Konan vagy Temari szobájából jön.
– Én igenis keménycsávó vagyok! – csapott az asztalra mérgében most már céklavörösen az épp lefitymált egyén, mialatt intenzíven próbálta kinyomni az egyre hangosabban csörgő telefonját, amelynek a csengőhangja Britney Hit me baby one more time-ja volt, igenis alátámasztva a főnöke szavait.   – Még akkor is, ha ez első ránézésre nem is látszik...


Komolyan kezdte magát süllyedő pályán érezni. Úgy gondolta, hogy soha sem fog eljönni ez a pillanat, de bekövetkezett és most belegondolt: ideje lenne szakítania a szőke popdívával, mert ez a blama elég erős szakítóok. Tudta, hogy egyszer a vesztét fogja okozni, de nem éppen így gondolta, hanem, mondjuk úgy, hogy amíg a nő alatta nyögdécsel, addig ő szívrohamot kap és elveszik a kéj mennyországában.

Zavarában nem látva más megoldást, inkább a földhöz vágta a hangos zajdobozt és elkezdett vöröslő arccal fütyörészni. Gondolatban azért gratulált magának az attrakcióhoz, és megköszönte magának, amiért sikerült ismét férfiasan keménynek és határozottnak tűnni. Legalább ne fütyölne olyan idétlenül. Igazából fütyölni sem tud. De legalább a többiek jót nevetnek azon, hogy úgy néz ki, mint egy levegőért kapkodó ponty. Legalább lehetne valami szexibb állat. Bár az igazat megvallva, zavarban lévő oroszlánt még nem látott és pontyként tátogó tigrist sem.

Reményveszetten hajtotta le a fejét az asztallapra és elkezdte a Titanic betétdalát dúdolni. Ha már süllyed a föld alá, tegye azt stílusosan, ahogyan azt illik.
– Talán a megbeszélés után randira kellene hívnom azt a drága Celine-t – gondolta bánatosan a megbántott srác, de a többiek boldogan nevető arcát nézve ő sem tudta megállni, hogy felnevessen.

***



– A mai nap meghatározó lesz az életetekben – kezdett bele Pein a beszédébe és végigjáratta a tekintetét az emberein, akiket annyira kedvelt. – Hallottatok már a Black cherry projektről?
– Olyan, mintha egy gagyi pornó neve lenne aranyos, de nagyon is romlott Lolitákkal.
– Majdnem Kisame, majdnem. Épp csak annyit tévedtél, hogy ez szigorúan titkos projekt, amit a Ginkarasu indított el, lassan huszonkét éve. A projektet az ország két vezető tudósa Jiraya és Tsunade vezette, gyakorlatilag ők dolgoztak rajta az elejétől a végéig. A projekt lényege az volt, hogy a lányukba beültettek egy olyan chipet, amely által a lány, mondhatni, a világ leghatékonyabb fegyverévé vált. Vagyis fog válni hamarosan, ha az elméjére tett tudatpecsét megtörik. Tudom, hogy ez kissé zavaros és érthetetlen, de többet nem mondhatok nektek erről, mert kötve van a kezem nekem is. A lányt eddig egyedül Ino védelmezte Jirayával és Tsunadéval karöltve, de most a helyzet súlyosságát tekintve erősebb védelemre lesz szükség. A feladatotok az, hogy megvédjétek a lányt és épségben eljuttassátok a huszonkettedik születésnapja előtt New Yorkba, mert a Kuromizumi is meg akarja szerezni magának. Remélem, érzitek a feladat súlyosságát, és ezek szerint fogtok eljárni! Legyetek körültekintőek, óvatosak, és ha kell, az életetek árán is oltalmazzátok meg a lány életét, mert a Vezérnek nagy tervei vannak vele. És akkor a feladatok!



– Itachi! A feladatod az, hogy közeli kapcsolatba került a célszeméllyel, hogy így közvetlenül tudd védelmezni. Nem számít, hogyan kerülsz vele kontaktusba, a fő, hogy végig mellette legyél és rajta tudd tartani a szemed! Ha menekülésre kerülne sor, neked támogatnod kell mindenben! A lány részletes történetét tartalmazó aktát a megbeszélés után átadom neked!
– Kisame, Deidara, Ino, Tobi és Konan! Ti Itachi hátvédjei lesztek! Üldözés estén , Tobi és Konan fogja Itachi és a lány szerepét eljátszani, hogy megvezessük az ellenséget. Kisame és Deidara Itachival fog tartani bárhová is mennek! A bujkálás esetén Ino, te a lány barátait mented, világos? Remek!
– Shikamaru, te Temarival kidolgozod a megfelelő taktikát arra, hogy New Yorkba a lehető legfeltűnésmentesebben tudjon eljutni az egész banda! A többiek felé egyelőre nincs kérésem, de mindenben számítunk rátok! Az alap feladatokat lássátok el ellenkező parancsig! És akkor, ha megfordultok, végre láthatjátok is a mi kis madárkánkat…


***




Megmeredve nézte a kivetítőn terpeszkedő fotót a lányról. Egyszerre verte le a víz és öntötte el az őszinte megdöbbenés. Halványan a viszontlátás öröme húzott mosolyt az ajkaira, ahogy megrökönyödve bámulta az egész alakos képet. Ismerte őt. Hogyne ismerte volna, hisz az öccse és az ő gyermekkori barátja, a közös szerelmük volt a képen, csak ő éppen nem így emlékezett rá. Azzal természetesen tisztában volt, hogy a kislányokból nagylányok lesznek, de az az aranyos, rózsaszínhajú lány igazán vérbeli nővé cseperedett. Nem is tudta eldönteni mi lepte meg igazán; az, hogy újra látja a lányt, vagy az, hogy Sakura milyen dögös lett. Nagyot nyelt, ahogy a fotográfián alaposan végig legeltette a szemét. Zavartan lesütötte a szemét, ahogy észrevette a többi férfitársa reakcióját is a lányra, akik abszolút nem maradtak el az övétől.

Zúgni kezdett a feje, így inkább az asztal lapját kezdte fixírozni, csak ne kelljen továbbra is a táblára bámulni. Észre sem vette, de életében először, megsemmisülten csak annyit bírt zavarában kinyögni:

– Illegalizálni kellene a lányok a kor előrehaladtával való fejlődését. Büntetni kellene a mellek növekedését, a domborulatok megjelenését, a kislányosan is vérlázító pillantásokat. Bírságolni kellene egy nő ilyen szintű dögösségét!


Életében először Itachi Uchiha úgy érezte, hogy bármennyire is ellenkezik a felfogásával, hogy az öccse volt barátnőjével kavarjon, és a munkát keverje a magánéletével, de ő Sakurát akkor is megszerzi.

Tokyo utcái, a jelen

Rettenetesen szédült, a feje hasogatva fájt. A világ, a színek, a hangok elmosódtak előtte: csak összefolyó tárgyakat és furcsán csendülő morajlást hallott maga körül. Megtántorodva kapaszkodott meg a hirtelen rátörő fejgörcstől. Úgy érezte magát, mintha valami próbálna az elméjéből kitörni, mintha valami egy feszítővassal feszegetné a koponyája illesztéseit. Vadul forgott vele a világ, azt sem tudta merre van. Próbált egyenesen tovább menni, hogy mielőbb hazaérjen, de a lábai nem engedelmeskedtek neki; helyette erőtlenül belebukott egy idegen ember karjai közé. Kényelmetlenül érezte magát és kiszolgáltatottnak, de nem volt ereje ellenkezni: ehelyett csak nehézkesen felnézett oda, ahol a megmentője arcát sejteni vélte, majd mielőtt átadta volna magát az lebegő sötétségnek, még látta, ahogy a furcsán ismerősnek tűnő fekete hajú idegen arca egy kétségbeesett fintorba szökik…