Tokyo kertvárosában, valamikor este
Sosem gondolta volna, hogy egyszer eljut erre a pontra. Fájt neki, hogy végül – a bensőjében vívott harcai ellenére – leért a mélybe. Belémart, maga alá temette az elmúlás fájdalma, és úgy érezte: menekülni vagy szabadulni már nincs esélye. Lemondó mosoly kúszott önkéntelenül is az ajkaira és a mellette ülő szőke fiúra nézett. Tetőtől talpig végig mérte őt, pontról pontra haladva a lehető legtüzetesebben, kiélvezve, hogy a másik éppen nem figyel, de zavarba jött a leplezetlen bámulás miatt, így inkább társa arcára ugrott a tekintete, mielőtt elkalandozhatott volna a csábítóbb testrészeken.
Csalódottan megrázta a fejét, mert tudta, hogy a fantáziálásnak nem most van itt az ideje. Tisztában volt vele, hogy bármit gondol vagy képzel is, annak úgysincs jelentősége. Hiába ültek egymástól alig egy méterre, távolabb voltak egymástól, mint a szakadék alja és teteje. Sosem érezte magát ennyire egyedül, ennyire szerencsétlenek.
Ahogy a kifejező, nyitott könyvként elé táruló arcot nézte, valami szorongatni kezdte legbelül, ott, ahol a szívét leledzeni vélte. Elementáris erővel lepte el a gyásszal egybefonódó hitetlenkedés érzése, legszívesebben elsírta volna magát tehetetlen dühében. Ostobának érezte magát, a világ hülyéjének, egy cselekvésre képtelen bábnak, aki bár pszichológusnak tanul, még sincs tisztában saját életével és érzéseivel. Pont a sajátjával nem.
Nem tudta, miért szereti őt. Nem tudta, mi vonzza hozzá. Nem tudta, miért ragaszkodik ehhez a férfihez. Nem értette, hogy a csalódások ellenére, mégis mi mondatja vele: szeresd őt az egész lényeddel. Nem értette, miért engedte egész eddig, hogy az idegein táncoljon, hogy azt tegye vele, amit tett, hogy ez a számára – még ennek ellenére is – fontos személy az érzéseivel, a lelkével bábjátékozzon. Fel nem tudta fogni, hogy ő, az intelligens, prominens, általában racionálisan gondolkodó ember, miért nem tudott eddig tovább lépni. Fel nem tudta mérni, hogy miért kényelmes neki mégis ez a sokszor fájó, mindent maga alá temető plátói szerelem. Agyonnyomta, megnyomorította ez az érzés, állandó társa volt a szorongás, a félelem. Béklyóba fogták és nem engedték a megválaszolásra váró, a vágy pórázán halódó kérdések. Az őrültbe kergették.
Mazochista módon, ennek ellenére, még csak tenni sem tett ellene, mert tudta: bármily rossz is ez az állapot, nélküle elveszne. Nem bírná ki, ha nem láthatná, ha nem hallhatná a hangját, ha nem lehetne mellette. Inkább viselte a kínokat csendben, csakhogy valamilyen módon mellette lehessen.
Mostanra azonban megtört benne valami. Eltört benne az a dobozka, amely a harchoz szükséges erejét és kitartását melengette. Mintha az egyre elkeseredettebbé váló kérdések halmazával elszivárgott volna a lelkéből lépésről lépésre.
Maga sem értette igazán, hogy mi történt. Próbált ellenkezni önmagával, az elméjével, az áruló lelkével, de már nem ment. Elfogyott az ereje, valami menthetetlenül megkopott benne. A lelki szemei előtt felsejlett egy kép, ahogy a kádjából kihúzza a dugót, de a víz helyett ő tűnik el a lefolyóban, hogy végül reménytelen elvesszen a csatorna mélyében. Nem látott semmi esélyt arra, hogy valaha bárki is kimeríti őt onnan, ahová lecsúszott olyan készségesen. Legszívesebben most azonnal vízzé vált volna, hogy eltűnjön a föld színéről a legmélyebb földrétegekbe. Többször kívánta ezt az évek folyamán, kivéve a korai éveket.
A tekintetét révetegen a messzeségbe vezette, ajkaira apró mosoly kúszott a fájdalma ellenére. A lábait átkarolta és fejét a térdeire hajtva – bár nem akarta abszolút –, mégis mélázni kezdett.
Különös kapcsolat volt az övék már a legelejétől kezdve, talán ezért is ragaszkodott hozzá ilyen vehemensen. Sosem felejti el azt a napot, amikor megismerkedtek és először együtt játszottak. Öt éves volt ekkor. Az óvodában történt a hintáknál, ahol azoknak a népszűrsége miatt mindig hatalmas sor állt. Ő is beállt a többiek mögé, és rendes lányként, becsülettel várta hosszú perceken keresztül a sorát, de amikor már épp ráült volna a hőn áhított repülő trónra, néhány nála erősebb gyerek félrelökte, és a legnagyobb szájú elfoglalta a helyét a hintán. Szerencsétlenségére a lökés erejétől nekiesett a tartórúdnak és beverte a fejét. A homlokából ezek után dőlni kezdett a vér, de nem tudott felállni, hogy letörölgesse vagy szóljon az egyik felvigyázónak, mert a világ eszeveszetten forgott körülötte.
A szenvedését ő vette észre legelőször. Azonnal eldobta a kezében tartott csokit és őrült módjára sietett hozzá. Miután megkérdezte mi történt, és ő nagy nehezen elmondta egy csomó zagyvasággal övezve, Naruto elkísérte a rájuk vigyázó felnőtthöz, majd meg sem várva annak a kérdéseit visszarohant, és megverte azt a nagy maflát.
A tettéért először megdicsérték, mivel megvédett egy lányt, majd a védelem módszere miatt jól leszidták. A nap hátralévő részét mindkét fiú büntetésben töltötte, de a szőke – a lányverővel ellentétben – nem egyedül töltötte el az unalmasnak ígérkező, játék nélküli perceket.
Nagy nehezen összeszedte a bátorságát és a sarokban álló fiú mellé ült, hogy beszélgethessen vele. Hálás volt a segítségéért, és hogy megköszönje, ott maradt mellette. Mire lejárt a büntetés olyan jól összebarátkoztak, hogy elválaszthatatlanok lettek, és ezentúl Naruto lett az ő védelmezője. A fiú ígéretet tett aznap, hogy amíg együtt maradnak, addig ő a védelméért bármit megtesz, cserébe a lány örökös barátja lesz. Kisujjas esküvel erősítették meg ezt a fogadalmat, amelyhez Narutoval a mai napig tartják magukat hűen.
Már régen realizálta, hogy pont ez a probléma az esetükben. Azt az ötéves kislányt látja benne a szőke srác, akit meg kell védelmeznie, mert valamikor ígéretet tett rá. Azóta viszont eltelt tizenhat év és már rég felnőttek. Az tény, hogy kamaszkoruk alatt is többször keveredett galibába és kelleténél többször szorult védelemre, de ez nem feltétlenül magyarázat arra, amit a fiú tizennégy éves koruk óta művelt.
A hősködéssel abszolút nem lehet magyarázni azt, ahogy Naruto az első randijának a bojkottálása óta vele viselkedett. Attól a naptól kezdve a kapcsolatuk megváltozott: viharos, instabil, kétségekkel teli, meghatározhatatlan lett. Nem tudta kontrollálni és megérteni a köztük feszülő köteléket. Megdöbbentő, botrányos, kétértelmű, sokszor fájdalmasan érthetetlen dolgokat művelt az azóta eltelt hét év alatt, amelyeket sem akkor, sem most nem értett, és őszintén szólva, már nem is akart megérteni. A fiú eleget foglalta le a gondolatait, eleget játszott az érzelmeivel, a türelmével.
Ő, Hinata Hyuuga, a mai nappal hivatalosan is belefáradt ebbe a furcsa játékba, de véglegesen.
Egy kórházi szobában, másnap reggel
Furcsán nyüzsgő hangok és fertőtlenítő szúrós szaga érték el a lényét. Ahogy megérezte a külvilághoz tartozó impulzusokat erőlködni kezdett, hogy kikászálódjon abból a világból, amelyben minden nyúlós volt, instabil, mocsaras és sötét. Küzdött a rátelepedő tompasággal, a késztetéssel, hogy inkább aludjon még néhány percet, de bármily csábítónak tűnt is az alvás gondolata, igyekezett, hogy ne nyelje el újra a sötétség.
Percek teltek el ezzel a csendes hadakozással, míg végül nehézkesen, de azért győzelmet aratott önmaga felett. Rátelepedett a jól eső megkönnyebbültség: végre nincsenek rémálmok, végre-valahára fellélegezhet. Hogy meggyőződjön, valóban nem álmodik már és magához tért, belemart a lepedőbe maga alatt. Megnyugvás öntötte el az egész testét, hogy érzi a textil puhaságát, a valós létezését.
Félig az ébrenlét és az álom határán lebegett még, de realizálta, hogy egy kórházban van valamiért. Lassacskán nyitogatni kezdte a szemét és elkezdte felmérni az állapotát. Érezte, hogy a szája ki van száradva, a lábai elzsibbadtak a kicsavarodott alvópozitúrától. A lecsukott szemhéján keresztül is bántotta az ablakon beszűrődő téli napfény. Szerencsére komolyabb bajt nem észlelt a testén, ha az nem számít bajnak, hogy ellepte a farkaséhség. Ha eleve nem lett volna vízszintben, valószínűleg kifeküdt volna a gyomrában honoló fájó ürességtől.
Napok óta nem evett rendesen, erre tisztán emlékszik és groteszk módon érzi is. Kellemetlen, ha elfelejt az ember lánya enni, ellenben már meg sem lepődött önmaga hülyeségén. Szokása volt az étkezéseket elfelejteni. Csoda, hogy egyáltalán mindenféle probléma nélkül tudott levegőt venni. Ha rajta múlna, talán azt is elfelejtené.
Megfordult az ágyban az ellenkező irányba, hogy a sugarak ne érjék közvetlenül a szemét, majd lassacskán felnyitotta azt. Egyelőre még homályosan látta a környezetét, néhány dolog azonban így is feltűnt neki. Tényleg egy kórházban volt, egy üres kórteremben, ahol az ajtóban néhány személy állt és kedélyesen beszélt.
Felemelte elgémberedett kezeit és megdörzsölte a nem rendeltetésszerűen működő látószervét, hogy rendesen lássa, mi van körülötte. Kíváncsi volt, ki az férfi, aki az ajtóban áll és fesztelenül szórakoztatja a többi személyt, akiket úgy tippelt, hogy nők lehetnek, már csak a nevetésük hangzásából és a rózsaszín ruhaanyagok látványa miatt.
A tollászkodásban véletlenül beütötte a könyökét az ágy alsó fémkeretébe, de nem ért rá a fájdalmával foglalkozni, mert megfordult a bejáratnál álló fekete hajú személy. Elhalt a feltörő panaszos hangáradat, mielőtt még megszülethetett volna.
A szíve őrült tempóban kezdett el dobogni, – talán ki is hagyott a kapkodásban pár ütemet –, az ajkára hitetlenkedő mosoly ült. A könyökét dörzsölgető suta mozdulatsort félbehagyta, mert egész testében lemerevedett.
Nem tudta mi történt, nem értette ez hogyan lehetséges, nem értette miért és mikor történt. Fogalma sem volt róla, hogy került ő ide és miért pont most, csak annyit tudott, hogy legszívesebben az egész világot magához ölelné.
A bensőjét szétfeszítő boldogságtól lassacskán eleredtek a könnyei. A meleg cseppek magához terítették mind a testét, mind a lelkét. A zsibbadt, meztelen lábaival mit sem törődve lerúgta magáról a vastag takarót, és bár gyengének érezte magát, teljes erejéből felpattant a helyéről. Fázott a talpa a hideg kövön, a feje zúgott, a szíve torkában dobogott, a könnyei megállíthatatlanul záporoztak le az arcán, hogy elvesszenek a hálóinge szövetén, de ő nem törődött ezzel, hanem tétován tett pár lépést a férfi felé. Ahogy tekintete találkozott a fekete íriszekkel és azok gazdája bátorítóan rámosolygott azzal az ismerős, csak neki szánt különös gyengédséggel, már nem számított semmi: teljes erejéből futni kezdett felé. Erősen megdobbant a szíve, amint látta, hogy az szélesre tárta neki a karjait, és ő, minden tétovázás nélkül, egy erőteljes ugrással be is fészkelte magát azok közé.
Olyan erősen szorította magához a másik testét, mintha attól félne, az örökre eltűnik. Nem érdekelte, hogy a másik az ölelésétől köhögve fuldoklik, nem érdekelte, hogy a könnyei azt a jó illatú inget teljesen eláztatják, nem érdekelte mások mit gondolnak vagy látják-e a viselkedését, nem törődött vele, hogy a taknya-nyála szó szerint egybefolyik, csak ölelte ezt a számára annyira fontos embert, akit oly sok éve nem látott már.
Kit érdekelnek a konvenciók, ha egyszer újra átölelheti? Teljesen elengedte magát és csak élvezte a pillanat boldogságát.
Élvezte a testéből áradó melegséget, amely felmelegítette az ő testét is. Élvezte, hogy hallja a férfi szívének egyre hevesebbé váló dobbanását, hogy újra érezheti a közelségét, a finom illatát, hogy a másik óvatosan felemeli és szorosabban fonja köré erős karjait.
Lábait a dereka, kezeit hálásan a nyaka köré fonta, közben érezte, hogy ezzel a fizikális összekapcsolódással, valahogy a lelkeik is összetalálkoztak ismét.
Az arcát a hosszú, fekete hajzuhatagba rejtette és az illatát mélyen magába szippantotta. A megállíthatatlanul záporozó könnyeivel küszködve próbálta a torkát megköszörülni, hogy a hangja kitisztuljon, de végül nem erőlködött tovább és kicsúszott a száján az évek óta ki nem mondott becenév, amelybe belesűrítette minden gondolatát, érzését, emlékét:
– Hachi…
***
Az élete eddig elmúlt huszonnégy és fél évében, ő, Uchiha Itachi, még sosem volt ennyire boldog. Pedig megesett vele az eddig eltelt idő alatt is jó pár örömteli élmény. Ez, azonban érezte, hogy más: mert ez különlegesebb, ez többet ér azoknál a pillanatoknál. Azért, mert velük együtt történt. Ebben a pillanatban csak ők ketten léteznek és ez így van rendjén: ő, a hazatérő tékozló fiú, és a lány, aki meghatározta a gyermekkorunk óta az egész életét, akivel a kapcsolata különleges, szavak nélküli és rendkívül mély.
Sosem merte volna elképzelni, hogy ez valaha is újból megtörténik: a karjai között tartja a könnyeit nyelve is gyönyörű, rózsaszín üstökű lányt, aki őrült módjára vetette magát a karjai közé, aki kisgyermek módjára zokog és szipog megállíthatatlanul, aki erőnek erejével, szeretettel öleli és el sem akarja ereszteni. Szorosan öleli magához lányt, aki a hosszú idő ellenére sem felejtette el, aki ugyanolyan intenzitással szereti, akit – az előző napi kinyilatkoztatás ellenére – nem tud csak a testéért szeretni. A teste iránti vágyakozást felülírta a személyes találkozás élménye: előkerültek az elméjében elraktározódott, megkopottnak hitt gondolatok, emlékek, érzések, amelyek a lánnyal való kapcsát, a józanságát jelentették. A lelke – a legnagyobb örömére – ugyanúgy emlékszik a lányra, ahogyan az elméje. Nem tudta rátörő érzéseket meghatározni.
A mellkasán érezte a másik heves szívdobbanásait, kapkodó lélegzetvételeit, amelyeket nem tudott a sajátjaitól elkülöníteni. Érezte a meleg szuszogását a füle környékén, a tarkóján pihenő apró kezeit. Megremegett a lába a dereka és a nyaka köré fonódó végtagok szorításától, de ő rendületlenül állt tovább, csakhogy ne szakítsa meg ezt a pillanatot, amelyet szeretett volna örökre fenntartani. Nem érdekelte semmi és semmi: csak a lány és a boldogság teremtette percek számítottak neki. Istentelenül hiányzott már neki. Nem is értette, hogy bírta ki nélküle eddig. Nem értette, hogy bírta ezt a biztonságos, borzongatóan kellemes érzést és élményt maga mögött hagyni.
– Hachi… – nyögte erőtlenül, rekedt hangon a kezeiben tartott lány, és a szíve, ha lehet, még őrültebb tempót diktálva kezdett el dobogni. A lélegzete a meglepettségtől a mellkasában ragadt. Nem igazán értette ez hogyan lehetséges, de ő, a mindig erős, magát tartó férfi elérzékenyült. Sosem engedhette meg magának azt a luxust, hogy gyengének tűnjön, de most mégis megtörtént. Hát emlékszik rá…
A rég hallott beceneve hatására, mintha az valami varázsszó lenne, melegség kezdett a bensőjében szétterjedni, a gyomrában jólesően megremegett valami. Nem tudott már a vonásain, a gondolatain, a lelkén, a száján, semmijén sem uralkodni. Még szorosabban vonta magához a lányt, és annak a gyengeségét kihasználva a szájához húzta a fülét. El akarta neki mondani, hogy most már minden rendben van, tudatni akarta vele, hogy ő is emlékszik. Annyi mindent akart neki mondani, hogy maga sem tudta felsorolni.
Önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy készségesen odasimult az arcához, de nem tudott ennél a nüansznál leragadni, mert kimondta azt, amit már az összeborulásuk óta nem bírt magában tartani:
– Hazajöttem Hana… Hazajöttem és most már itt maradok örökké…
***
– Hachi, mi történt velem? – kérdezte aggodalmasan az ágyában törökülésben ülve, és tudta, hogy úgy nézhet ki, mint egy csadorba tekert rózsaszín tálib. Alaposan be volt takargatva tetőtől talpig, nehogy megfázzon a résnyire nyitott ablakon beáramló hűvös levegőtől – még a fejére is került egy jó meleg pléd. A férfi gondoskodott róla, hogy egy porcikája se lógjon ki a takaró alól, és ő igazán hálás volt ezért a gondoskodásért. Fázott kissé a kórteremben, de muszáj volt kicsit szellőztetni, mert fájt a feje a klór szúrós szagától.
Bár a vonásait Hachi megkeményítette és nem látszott már rajta az előbbi jelenet okozta érzelmi élmény, azért látta a laza viselkedése ellenére, hogy aggódik. Szerencsére már nem érezte magát rosszul, csak gyengének és rettentően éhesnek. Talán ezt látta rajta ő is.
– Egyáltalán mióta vagyok itt?
– Tegnap délután megláttál a városban és azonnal rám gerjedtél. Majdnem elkezdtél molesztálni az utca közepén, de annyira tiltakoztam ellene, hogy a szégyentől elájultál. Természetesen a karjaim közé estél, így kiélhetted közvetetten is a perverzióid! Nem gondoltam, hogy ilyen elvetemült vagy, ezért elhoztalak a kórházba, hogy megvizsgálják azt a mocskos, közveszélyes elméd!
– Mi? Mi? Mi?!
– Mondom! Ne nézz már rám így! Meg akartál erőszakolni!
– Én? Téged?! Na, ne szórakozz már velem, Hachi!
– Miért szórakoznék? Jó a testem és dögösen nézek ki! A szüzek önként kínálnák fel az ártatlanságukat és a folytatásért könyörögnének! Igazán nem kell titkolnod, hogy te is legszívesebben megdöntetnéd magad velem, akár többször is! Nem kell ám előttem ilyen álszenten viselkedni!
– Te nem vagy normális! Ugye ez nem valami bizarr módja annak, hogy a tudtomra add: meg akarsz fektetni?
– Persze hogy nem, mert kibaszottul deszka vagy! Deszkákkal meg ki akarna lefeküdni? Tényleg, mit csináltál vagy gondoltál az elmúlt évek alatt? Nem gondoltad, hogy mellek nélkül nem fogsz sohasem érvényesülni?
– Te szemét! Te kőbunkó! Te agyalágyult! Hajolj közelebb, mert nem érlek el és most nagyon pofán akarlak vágni!
– Jézus a jedikkel, te tényleg nagyon elvetemült vagy! Már szado-mazót is szeretnél? Minek nézel engem, te megátalkodott, perverz, mocskos fantáziájú nőszemély?
– A véredet akarom látni – jelentette ki pár másodperces csendet követően gyilkos tekintettel, a lehető legdebilebb hangon, mire meglepett arccal nézett rá az előtte ülő férfi. Maga is elcsodálkozott azon, hogy ilyenekre is képes, ha elkapja a gépszíj.
– Egy machétával foglak Tokyo utcáin végig kergetni, végül az arcodtól indulva foglak szétkaszabolni! És tudod mit? Baromira élvezni fogom!
– Csak a bugyidra vigyázz, nehogy benedvesedjen a hatalmas nagy izgalmaktól! Amilyen pszichopata vagy, simán el tudom elképzelni…
– Teee! Én tényleg kinyírlak! Hogy… hogy lehetsz… Megfojtalak, te hitvány gazember!
– Le ne törjön közben a cunci műkörmöd, szivi! Nem venném a szívemre, ha miattam a kacsód kárt szenvedne!
– Neked defektes az agyad!
– Nekem defektes az agyam, amikor legszívesebben véremben fürödnél, és szado-mazo szex közben fojtogatnál? Gondold ezt át még egyszer, kicsikém!
– Te hülye vadmarha! Az Isten lovát, hogy ennyire…
– Látom jobban vagy már, kedves – lépett be mosolyogva egy nővér, akit a kórházi gyakorlata miatt már egy jó ideje ismert. Ayame volt a neve, és valószínűleg hallotta az egész párbeszédüket. Sütött róla, hogy egyébként most totál hibbantnak nézi.
Hirtelen elszégyellte magát, amiért hangosan kiabált, ráadásul egy kórházi szobában, de ahogy a mellette elégedetten vigyorgó fekete nézte, újra felszökött a vérnyomása az egekbe. Szinte érezte, ahogy a düh az ereit, az agyát, a halántékát, a mellkasát szétfeszíti.
Tényleg el fogja egyszer kapni egy kihalt, nagyon sötét és nagyon szűk sikátorban, és addig kínozza majd, amíg kegyelemért nem könyörög ez az istenverte debil.
Megrázta a fejét, hogy a gondolatait elterelje, és a kedves nővérre nézett inkább, hogy a kérdéseit feltehesse. Hachival ráér később is foglalkozni, amikor már ketten lesznek és ő kevésbe lesz idegbeteg.
– Ayame, elmondaná, kérem, hogy mi történt velem? Nem emlékszem semmire.
– Tegnap délután – az úriember elmondása szerint – összeestél az utcán. A vizsgálatok alapján az derült ki, hogy a kimerültségtől és az éhségtől vesztetted el az eszméleted. Hány napja nem aludtál vagy ettél rendesen?
– Nem is tudom. Úgy körülbelül… egy hete?
Kínos, zavart mosoly ült az arcára, ahogy a szavait kiejtette, és érezte, hogy szégyenében süllyedni kezd. Csoda, hogy egyáltalán eddig bírta a szervezete és nem lett komolyabb következménye.
Ironikus, hogy orvostan hallgatóként az egészséges, kiegyensúlyozott étrendről papol mindenkinek, de ő az, aki ezeket az elveket a legjobban nem tartja be.
– Tudom, hogy sokat kell tanulnod, mert rengeteg vizsgád van, rengeteg könyvvel, de figyelj oda magadra jobban! Ha nem eszel rendesen és alszol naponta legalább négy órát, sem a tanulás nem fog menni, sem a tested nem lesz egészséges. Pont neked nem kell szerintem elmagyaráznom, hogy milyen hatásai vannak a tápanyag megvonásnak. Legyél felelősségteljesebb! Ne akard, hogy folyton aggódnom kelljen érted!
– Én annyira sajnálom, Ayame! Nem akartam gondot okozni önnek!
– Szerencséd, hogy ez a fess fiatalember hozott be, különben nagyobb fejmosást kaptál volna! Tényleg – lökte meg a vállát kekeckedve – nem is mondtad, hogy ilyen szexi férfiember udvarol neked!
– Én nem… mi ketten… vagyis…
– Na, de Hana! – húzódott egy piszkálódó, nyertes mosolyra az ajka az említett egyénnek, és szinte látszott rajta, hogy kéjes örömet okoz neki a szituáció, ami ebből a helyzetből kerekedett. A magyarázkodásra természetesen esélyt sem hagyott neki.
Előre sejtette, hogy ennek abszolút nem lesz jó vége, mert ez a drága ember minden bele fog adni abba, hogy őt a lehető legjobban beégesse. Régen is ezt csinálta mindig. Bár ne ismerné ennyire…
– Szégyellsz engem? Azt hittem szeretsz és büszke vagy rám! Vagy csak a szexre kellek neked? Hát nem ér neked az semmit, hogy én őszintén szeretlek? Ennyit jelentenék neked? És én még azt hittem, hogy a közösen örökbe fogadott macska annak a jele, hogy szeretsz és komolyak a szándékaid! Te lelketlen nőszemély! Hát Eperkére sem gondolsz? Szegény most biztos depressziós lesz és… – folytatta a szentbeszédet Itachi, Ayame és az ő legnagyobb örömére, mert bármennyire is idegesítette ennek a görénynek a kitalált meséje, őszintén örült annak, hogy végre ismét együtt lehetnek, a dolgok bármilyen furcsán alakultak is.
Évek óta először szívből felnevetett, ahogy a tekintetét végig vezette a még mindig lázasan panaszkodó férfin. Olyan beleéléssel mesélte az ő vélt és valós sérelmeit, hogy szinte ő maga is elhitte, hogy valóban együtt vannak, és folyamatos lelki terrornak teszi ki ezt a szerencsétlent.
– Istenem bármekkora szemét is, nagyon jó a humora és megdöbbentően jól tud szerepet játszani.
Leplezetlenül legeltette a szemeit Hachin – épp, mint Ayame –, és elégedett mosollyal konstatálta, hogy igazán dögös, a bugyikat egy pillantással leolvasztani képes férfi lett belőle. Kamaszként sem volt egy ronda gyerek, mert a lányok már akkor is éltek haltak érte, de most...
Tisztán emlékezett rá, ahogy a környékbeli lányok szinte ostromolták az ajándékaikkal, szeretetükkel, és nem egyszer előkerültek szerelmeslevelek is, amelyeket néha rajta keresztül akartak neki eljuttatni. Azt hitték, ha ő adja át a fiúnak bárkinek is az üzenetét, az egyet jelent a totális győzelemmel. Úgy hitték, ő a kulcs a szerelmük eléréséhez, ha már a kapcsolatuk olyan közeli, pedig ez abszolút nem volt így. Ő sosem befolyásolta a fiú döntését, emellett az üzenet címzettje szánalmasnak tartotta, hogy ilyen számító húzással próbáltak hozzá közelebb kerülni. Nem értette, miért a barátságukat használták fel, amelyhez ráadásul semmi közük sem volt, mert nem is értették.
Valószínűleg most is ugyanúgy ostromolják a nők, mint annak idején, mert így megizmosodva, hosszabb fekete hajjal, férfiasabb vonásokkal és a helyes arcával, még ellenállhatatlanabb, még szexibb. És akkor a belső tulajdonságait még csak leltárba sem vette. Bár ahhoz idő kell. Újra meg - és ki kell ismerje. A tekintetéből sütő mérhetetlen fájdalmat és szenvedést is meg kell fejtenie. Viszont addig is, amíg megismeri őt újból, ki fogja élvezni maximálisan a vele eltöltendő jövőbeli perceket. Tényleg nagyon hiányzott neki.
Talán sikerül bepótolniuk a barátságukban kimaradt kilenc évet. Az sem baj, ha nem. A lényeg, hogy a hozzá – a szülei után – legközelebb álló ember, végre hazatért a lehető legjobb pillanatban, és nem szándékozik elmenni. Mert Hachi, az ő kedves Hachija, itt marad vele örökre…
Valahol Tokyo környékén
A meleg napsugarak az arcát simogatták, a szél lágyan belekapott a hajába, a vele szemben ülő lány kacaja elnyomta a madarak zengő csicsergését. Boldog volt, hogy a rózsaszín hajú szószátyárral lehetett, mert jól érezte magát a közelében, bármennyire is nem mutatta ezt felé. Szeretett vele játszani, mesebeli helyekről olvasni, versenyezni, hogy ki ér előbb fel a hatalmas diófára, álmodozni a felnőttek világáról és néha még tanulni is.
Pont egy hónapja ismerték meg egymást az első osztályos évnyitón, amikor szó szerint összefutottak az aulában. A fájó találkozás ellenére, vagy talán pont azért, nagyon jól összebarátkoztak egymással, és azóta a legtöbb idejüket egymással töltötték. Bár nem egy óvodába jártak és előtte még sosem látták egymást, úgy léteztek egymás mellett, mintha a másikat legalább ezer éve ismernék.
Nagyon rövid idő alatt a legjobb barátja lett ez a rózsaszín tündér. Magában ugyanis így hívta őt, de neki semmi pénzért el nem árulta volna ezt a titkos becenevét, ahogy azt sem, hogy őt tartotta a legszebb lánynak a világon és róla nevezte el az új ékszerteknősét.
– Miért bámulsz így rám, Sasuke? Leettem magam a jégkrémmel?
– Nem is téged bámullak! Már megint csak képzelődtél!
– Határozottan láttam, hogy engem néztél!
– Hányszor mondjam még, hogy nem? Gondolkodtam valamin és csak útban voltál! Ennyi az egész!
– Azért vagy ilyen gonosz velem, mert szerelmes vagy belém? – kérdezte a lány egy csalafinta mosollyal, de ő már nem hallotta az oly ismerős párbeszéd további részét, mert egy hangos csattanással tovaszállt az álomkép.
Bosszúsan felmorrant, ahogy lassacskán tudatosult benne: éppen a padlón fekszik és amiatt hallotta a csattanást, illetve érzi majd szétrobbanni a koponyáját, mert beverte az ágya mellett álló éjjeliszekrénybe a fejét.
Pár másodperc elteltével kelletlenül, de azért felállt, és dühösen el kezdte dörzsölni a sérülése helyét. Legalább nem vérzik, ha már miatta eltűnt az a rég elfeledett emlék, az alvás közben látott álomkép.
Pontosan emlékezett rá, hogy az álmában látott esemény mikor történt. Hat évesek voltak ekkor, a kertjükben lévő hintaágyon ültek, és ő eszméletlenül szerelmes volt a lányba. Rendkívüli módon zavarba is jött, amikor a lány feltette neki a kérdését. Legszívesebben bátor lovagként bevallotta volna neki, hogy szereti, de ahelyett, hogy dali hercegként felugrott volna és tolmácsolta volna az érzéseit, ő paprika vörösre pirulva ellopta Sakura jégkrémjét. Amikor ő méltatlankodva rákérdezett, hogy miért falta be az édességet, ő a szégyenszemre a vöröslő fejére mutatott és azt mondta, hogy a kérdéseitől majdnem kigyulladt a feje és a jégkrémet kellett megegye hűtésként. A rózsaszín természetesen megijedt, hogy tényleg miatta lett beteg, és bármit megígért volna, csakhogy jobban érezze magát és eltüntesse a vörösségét. Ő pedig sunyi módon kapva kapott az alkalmon és megígértette vele, hogy ők együtt lesznek örökké. Külön megfogadtatta vele, hogy sohasem hagyhatja el őt, különben összetöri a szívét, és ő úgy hallotta az anyukájától, hogy anélkül nem lehet élni, mert akkor semmi sem pumpálja a vért. A lány ünnepélyes esküt tett és egy cuppanós puszival pecsételte meg az esküjét.
Aztán tíz év múlva ott hagyta a lányt, hogy ugyanazt tegye vele, amitől saját magát óvni akarta: összetörte a szívét.
A vérnyomása pillanatok alatt az egekbe szökött, viszont nem is igazán tudta volna megmondani, hogy miért. Azért, mert eszébe jutott ez a rég elfeledett emlék, azért, mert beverte a fejét, vagy amiatt, hogy előtörtek benne az álom hatására az érzelmei. Utálta mind a három opciót, mert szívből gyűlölte az érzelmeket, hisz gyengévé tették; gyűlölte a fizikai fájdalmat, kivéve, ha azt nem neki kellett egy másik személynek okozni; gyűlölte az emlékezést, mert a múltja megkeserítette a jelenét.
Az elmúlt idők béklyóba kötözték és évek óta nem engedték, hogy szabadon élje az életét. Gyűlölte ezért a Teremtőt, akiben már nagyon rég elveszette a hitét. Gyűlölte ezért önmagát, mert nem volt elég ereje ahhoz, hogy eddig véghezvigye a tervét. Gyűlölte ezért Sakurát, mert az iránta érzett szerelme is kísértette; gyűlölte a gondolatot, hogy így a lány nem lehetett az övé. Gyűlölte emiatt bátyját, aki miatt évek óta lidércnyomásban éli az életét, akinek sokkal mélyebb kapcsolata volt Sakurával, mint amilyet ő valaha el tudott képzelni, és bármennyire is nem bírt megszabadulni az őt kísértő emlékektől, érzésektől, fájdalomtól, bármit megtett volna a bosszújáért.
Mert neki csak két éltető eleme van igazán, amely – groteszk módon – egyben felelős is az őrületéért: a bosszúja és hogy egyszer visszatér Sakuráért.
Tokyo külvárosa, egy fehérgalambos síremléknél
Lágyan megsimogatta a lány álmát őrző fehér galambot a kőkereszten. Az arcára fanyar mosoly ült, ahogy eszébe jutott: bármennyire is fáj neki, de ma meg kell tennie. El kell mondania neki, hogy a gyengesége által változni kezdett az élete, hogy a halálos ágyánál tett ígéreteit megszegte. Pedig a lány utolsó erejével kérte tőle mindet…
Hatalmasat sóhajtott, miközben az ujjait az aranyozott betűkre vezette. Bár már kívülről tudta a keresztre vésett őrök stigmát, azért odasiklott a tekintete és elolvasta a rá írt szöveget:
Tenten, élt tizennyolc évet.
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.
Belényilallt az ismerős fájdalom, a testén végigsiklott az ismerős sajgás. Nem volt képes tovább állni, ezért a sír előtti padra telepedett. Észre sem vette, de útközben – évek óta először – a könnyei is eleredtek. Nem érdekelte ki látja, nem érdekelte, hogy gyengének láthatják az idegenek, zokogott, akár egy pólyában fekvő, ártatlan kisgyermek.
Percek teltek el ebben a néma fájdalomárban, mire kitisztult valamennyire az elméje. Lassacskán csillapodtak a vadul kavargó érzései is a lelkében.
Nem bírta tovább a néma várakozást, így imára kulcsolta a kezeit az ölében. Elmormolta magában a szokott imát, végül egy nagy levegőt vett és a lány arcát maga elé képzelve, beszélni kezdett.
– Amióta három éve elmentél, csak a neked tett ígéreteimnek élek. Már csak ez az egyetlen kapocs a szereteten és az emlékeken kívül, amely összeköt minket. Hidd el, a tőlem telhető legnagyobb erővel és elszántsággal igyekeztem, hogy az összeset teljesítsem, azonban kudarcot vallottam a küzdelmek ellenére. Nem tudom van-e bocsánat a bűneimre, a megszegett eskükre, nem tudom valaha megbocsátasz-e neke. Tegnap ugyanis megszegtem a neked tett összes ígéretem. A gyengeségem miatt elbuktam mindenben.
Megfogadtam neked, hogy soha többé nem ülök autóba, sem vezetőként, sem utasként. Akkoriban nem is lettem volna rá képes, mert az a nap oly bosszantóan elevenül élt bennem, hogy inkább gyávaság útját választottam. Úgy éreztem, ha elmenekülök előle, ha kikerülöm azt, ami szerencsétlenül megtörtént, akkor megúszom a lelkiismeretemmel és a lelkemmel való közvetlen szembesülést. Elég volt a nap minden percében, minden órájában a démonjaimmal, a bűntudatommal vívott erőtlen harc: nem akartam egy ennél sokkal intenzívebb, még fájóbb élményt. Nem akartam ilyen közvetlenül szembesülni azzal, hogy mit tettem veled. Nem akartam újra átélni. Rettegtem attól, hogy az emlékeim által ez bármikor újra megtörténhet.
Elmenekültem előled önmagamért, mert nem akartam a lelki szemeim előtt látni a vértől vöröslő arcodat, nem akartam hallani az utolsó lélegzetvételeidet, a szüleid keserves jajveszékelését, nem akartam újra azt érezni, ami akkor nyilallt belém, amikor feladtad a küzdelmet. Nem akartam újra sírni, mert így is minden egyes könnycseppel úgy éreztem: az irántad érzett szerelmem, az elvesztésed fájdalma, a veled töltött idők emlékei tűnnek el nyomtalanul, ahogy egy-egy csepp földet ér.
Nem akarlak elveszíteni most sem. Egy olyan nyomorult ember, mint én, nem veszítheti el a fénysugarát, pedig tudom, hogy a megváltás sem érhet el. Tudom, hitvány, szószegő ember vagyok, aki nem érdemel mást, csakhogy elnyelje a benne lakozó sötétség, mert alig három év elteltével a halálod után, megszegtem a neked tett első ígéretem, ráadásul úgy, hogy a félt következmények egyike sem történt meg. Nem szenvedtem, nem tört rám szorongás, még csak nem is féltem. Nem peregtek le előttem a három évvel ezelőtt történtek, nem kezdtek el kísérteni a naponta látott rémképek.
Már nem fáj, már nem kap el a rémület, ha bele kell ülnöm abba a gépezetbe, amely a halálodat is okozta. Elárultalak téged. Pedig nem akartam ezt.
Ugyanolyan intenzitással akartam az elvesztésedkor tapasztalt gyászt érezni, nem akartam, hogy a halálod által érzett fájdalom kiüresedjen. Nem akartam, hogy valaha is enyhüljön a szorítás a mellkasomban, a lelkemben. Nem akartam, hogy a neved kiejtésétől keletkező űr, szúró érzés és az ezzel járó bűntudat tompább legyen. Sosem akartam, hogy elmúljanak a rémálmaim, hogy egyre kevesebbszer lássam magam előtt azokat a rémképeket.
Gyűlöltem volna magam, ha valaha is belenyugszok a hiányodba, a történtekbe. Maximálisan akartam érezni mindent. Tudni akartam, hogy van lelkiismeretem, nem akartam elárulni az emléked, az irántad érzett szerelmet, nem akartam megengedni magamnak, hogy újra boldog legyek nélküled. És mégis bekövetkezett. Mocskos esküszegő vagyok, egy gyenge, szánalmas, áruló ember. Elárultalak téged és a szavaim hiteltelenek lettek.
Megígértem neked, hogy teljen el bármennyi idő is, én ugyanúgy foglak szeretni téged. Megígértem, hogy nem szeretek bele másba, hogy nem engedek magamhoz senkit sem közel. Ezt sem sikerült betartanom. Gyenge vagyok, Tenten. Tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, tudom, hogy nem szabadna erre kérnelek, de engedd, hogy elengedjelek! Engedd meg, hogy boldog legyek!
Nem bírom már tovább a bennem kavargó fájdalmat, a gyászt, a sötétséget. Nem vagyok képes egyedül megküzdeni a bűntudattal, a veled történtekkel. Nem tudok szembenézni önmagammal, a tetteimmel. Nem merek egyedül maradni a lelkemmel. Segítségre van szükségem. Egyszerűen nem vagyok képes tovább élni ebben a szenvedésben. Ember vagyok… szeretetre és törődésre van szükségem…
Felállt a padról és a sír elé sétált. Nem merte folytatni a beszédet. Az arcáról letörölte a könnyek által keletkezett barázdákat, a tekintetében végre élet jelei pislákoltak fel. Mélyen meghajolt a fehér galamb előtt, majd megfordult, és mintha a lány ott lenne, búcsút intett. Ólomnyi súllyal nehezedett rá, hogy a halál pecsételte meg a Tentennek tett utolsó ígéreteket, de ő életben maradt, és nem a múltban, hanem a jelenben kell élnie. Fájt neki, hogy árulja a lányt, fájt neki, hogy eljutott idáig, de bármilyen nehézségekkel jár is, már tudta, hogy neki élnie kell.
Élnie kell, mert ott vannak a barátai, akik feltétel nélkül szeretik, akik az elutasító viselkedése és sokszor bántó szavai ellenére is támogatták, illetve sosem hagyták el, akik segítenek neki és aggódnak érte. Nem adhatja fel, mert ott van húga, aki bármire képes lenne érte, akiben feltétel nélkül megbízik, akinek a kezébe adná az életét, ha úgy alakulna éppen. Küzdenie kell, mert ott van ő, akit képes volt közelebb engedni magához, aki képes volt feledtetni vele a bánatát, akit képes volt megszeretni lassacskán, ahogy a gyásszal terhelt évek elteltek.
Sosem gondolta volna, de ő, Neji Hyuuga, beleszeretett valakibe.
Égett benne a tettvágy, a megkönnyebbülés szinte habkönnyűvé tette. Tudta, ha meg akarja tartani az elhatározását, ha nem akarja a bátorságát elveszíteni, akkor azonnal cselekednie kell. Élni akart, boldog akart lenni, szeretni akarta a barátait, a mindent elsöprő szerelmet akarta tőle.
Elővette a telefonját, és első lépésként az új élete felé tárcsázni kezdett. Háromszor csengett a telefon, mire a gazdája felvette. Elmosolyodott, ahogy a háttérben halk zongoraszó hangját és a barátai trécselését hallotta meg.
– Szia, Neji! Örülök, hogy hívtál! Mit tehetek érted?
– Szia! Igazából, egy kérdésem lenne feléd, Sakura. Átmehetek valamikor hozzád? Beszélnünk kellene…
Sosem gondolta volna, hogy egyszer eljut erre a pontra. Fájt neki, hogy végül – a bensőjében vívott harcai ellenére – leért a mélybe. Belémart, maga alá temette az elmúlás fájdalma, és úgy érezte: menekülni vagy szabadulni már nincs esélye. Lemondó mosoly kúszott önkéntelenül is az ajkaira és a mellette ülő szőke fiúra nézett. Tetőtől talpig végig mérte őt, pontról pontra haladva a lehető legtüzetesebben, kiélvezve, hogy a másik éppen nem figyel, de zavarba jött a leplezetlen bámulás miatt, így inkább társa arcára ugrott a tekintete, mielőtt elkalandozhatott volna a csábítóbb testrészeken.
Csalódottan megrázta a fejét, mert tudta, hogy a fantáziálásnak nem most van itt az ideje. Tisztában volt vele, hogy bármit gondol vagy képzel is, annak úgysincs jelentősége. Hiába ültek egymástól alig egy méterre, távolabb voltak egymástól, mint a szakadék alja és teteje. Sosem érezte magát ennyire egyedül, ennyire szerencsétlenek.
Ahogy a kifejező, nyitott könyvként elé táruló arcot nézte, valami szorongatni kezdte legbelül, ott, ahol a szívét leledzeni vélte. Elementáris erővel lepte el a gyásszal egybefonódó hitetlenkedés érzése, legszívesebben elsírta volna magát tehetetlen dühében. Ostobának érezte magát, a világ hülyéjének, egy cselekvésre képtelen bábnak, aki bár pszichológusnak tanul, még sincs tisztában saját életével és érzéseivel. Pont a sajátjával nem.
Nem tudta, miért szereti őt. Nem tudta, mi vonzza hozzá. Nem tudta, miért ragaszkodik ehhez a férfihez. Nem értette, hogy a csalódások ellenére, mégis mi mondatja vele: szeresd őt az egész lényeddel. Nem értette, miért engedte egész eddig, hogy az idegein táncoljon, hogy azt tegye vele, amit tett, hogy ez a számára – még ennek ellenére is – fontos személy az érzéseivel, a lelkével bábjátékozzon. Fel nem tudta fogni, hogy ő, az intelligens, prominens, általában racionálisan gondolkodó ember, miért nem tudott eddig tovább lépni. Fel nem tudta mérni, hogy miért kényelmes neki mégis ez a sokszor fájó, mindent maga alá temető plátói szerelem. Agyonnyomta, megnyomorította ez az érzés, állandó társa volt a szorongás, a félelem. Béklyóba fogták és nem engedték a megválaszolásra váró, a vágy pórázán halódó kérdések. Az őrültbe kergették.
Mazochista módon, ennek ellenére, még csak tenni sem tett ellene, mert tudta: bármily rossz is ez az állapot, nélküle elveszne. Nem bírná ki, ha nem láthatná, ha nem hallhatná a hangját, ha nem lehetne mellette. Inkább viselte a kínokat csendben, csakhogy valamilyen módon mellette lehessen.
Mostanra azonban megtört benne valami. Eltört benne az a dobozka, amely a harchoz szükséges erejét és kitartását melengette. Mintha az egyre elkeseredettebbé váló kérdések halmazával elszivárgott volna a lelkéből lépésről lépésre.
Maga sem értette igazán, hogy mi történt. Próbált ellenkezni önmagával, az elméjével, az áruló lelkével, de már nem ment. Elfogyott az ereje, valami menthetetlenül megkopott benne. A lelki szemei előtt felsejlett egy kép, ahogy a kádjából kihúzza a dugót, de a víz helyett ő tűnik el a lefolyóban, hogy végül reménytelen elvesszen a csatorna mélyében. Nem látott semmi esélyt arra, hogy valaha bárki is kimeríti őt onnan, ahová lecsúszott olyan készségesen. Legszívesebben most azonnal vízzé vált volna, hogy eltűnjön a föld színéről a legmélyebb földrétegekbe. Többször kívánta ezt az évek folyamán, kivéve a korai éveket.
A tekintetét révetegen a messzeségbe vezette, ajkaira apró mosoly kúszott a fájdalma ellenére. A lábait átkarolta és fejét a térdeire hajtva – bár nem akarta abszolút –, mégis mélázni kezdett.
Különös kapcsolat volt az övék már a legelejétől kezdve, talán ezért is ragaszkodott hozzá ilyen vehemensen. Sosem felejti el azt a napot, amikor megismerkedtek és először együtt játszottak. Öt éves volt ekkor. Az óvodában történt a hintáknál, ahol azoknak a népszűrsége miatt mindig hatalmas sor állt. Ő is beállt a többiek mögé, és rendes lányként, becsülettel várta hosszú perceken keresztül a sorát, de amikor már épp ráült volna a hőn áhított repülő trónra, néhány nála erősebb gyerek félrelökte, és a legnagyobb szájú elfoglalta a helyét a hintán. Szerencsétlenségére a lökés erejétől nekiesett a tartórúdnak és beverte a fejét. A homlokából ezek után dőlni kezdett a vér, de nem tudott felállni, hogy letörölgesse vagy szóljon az egyik felvigyázónak, mert a világ eszeveszetten forgott körülötte.
A szenvedését ő vette észre legelőször. Azonnal eldobta a kezében tartott csokit és őrült módjára sietett hozzá. Miután megkérdezte mi történt, és ő nagy nehezen elmondta egy csomó zagyvasággal övezve, Naruto elkísérte a rájuk vigyázó felnőtthöz, majd meg sem várva annak a kérdéseit visszarohant, és megverte azt a nagy maflát.
A tettéért először megdicsérték, mivel megvédett egy lányt, majd a védelem módszere miatt jól leszidták. A nap hátralévő részét mindkét fiú büntetésben töltötte, de a szőke – a lányverővel ellentétben – nem egyedül töltötte el az unalmasnak ígérkező, játék nélküli perceket.
Nagy nehezen összeszedte a bátorságát és a sarokban álló fiú mellé ült, hogy beszélgethessen vele. Hálás volt a segítségéért, és hogy megköszönje, ott maradt mellette. Mire lejárt a büntetés olyan jól összebarátkoztak, hogy elválaszthatatlanok lettek, és ezentúl Naruto lett az ő védelmezője. A fiú ígéretet tett aznap, hogy amíg együtt maradnak, addig ő a védelméért bármit megtesz, cserébe a lány örökös barátja lesz. Kisujjas esküvel erősítették meg ezt a fogadalmat, amelyhez Narutoval a mai napig tartják magukat hűen.
Már régen realizálta, hogy pont ez a probléma az esetükben. Azt az ötéves kislányt látja benne a szőke srác, akit meg kell védelmeznie, mert valamikor ígéretet tett rá. Azóta viszont eltelt tizenhat év és már rég felnőttek. Az tény, hogy kamaszkoruk alatt is többször keveredett galibába és kelleténél többször szorult védelemre, de ez nem feltétlenül magyarázat arra, amit a fiú tizennégy éves koruk óta művelt.
A hősködéssel abszolút nem lehet magyarázni azt, ahogy Naruto az első randijának a bojkottálása óta vele viselkedett. Attól a naptól kezdve a kapcsolatuk megváltozott: viharos, instabil, kétségekkel teli, meghatározhatatlan lett. Nem tudta kontrollálni és megérteni a köztük feszülő köteléket. Megdöbbentő, botrányos, kétértelmű, sokszor fájdalmasan érthetetlen dolgokat művelt az azóta eltelt hét év alatt, amelyeket sem akkor, sem most nem értett, és őszintén szólva, már nem is akart megérteni. A fiú eleget foglalta le a gondolatait, eleget játszott az érzelmeivel, a türelmével.
Ő, Hinata Hyuuga, a mai nappal hivatalosan is belefáradt ebbe a furcsa játékba, de véglegesen.
Egy kórházi szobában, másnap reggel
Furcsán nyüzsgő hangok és fertőtlenítő szúrós szaga érték el a lényét. Ahogy megérezte a külvilághoz tartozó impulzusokat erőlködni kezdett, hogy kikászálódjon abból a világból, amelyben minden nyúlós volt, instabil, mocsaras és sötét. Küzdött a rátelepedő tompasággal, a késztetéssel, hogy inkább aludjon még néhány percet, de bármily csábítónak tűnt is az alvás gondolata, igyekezett, hogy ne nyelje el újra a sötétség.
Percek teltek el ezzel a csendes hadakozással, míg végül nehézkesen, de azért győzelmet aratott önmaga felett. Rátelepedett a jól eső megkönnyebbültség: végre nincsenek rémálmok, végre-valahára fellélegezhet. Hogy meggyőződjön, valóban nem álmodik már és magához tért, belemart a lepedőbe maga alatt. Megnyugvás öntötte el az egész testét, hogy érzi a textil puhaságát, a valós létezését.
Félig az ébrenlét és az álom határán lebegett még, de realizálta, hogy egy kórházban van valamiért. Lassacskán nyitogatni kezdte a szemét és elkezdte felmérni az állapotát. Érezte, hogy a szája ki van száradva, a lábai elzsibbadtak a kicsavarodott alvópozitúrától. A lecsukott szemhéján keresztül is bántotta az ablakon beszűrődő téli napfény. Szerencsére komolyabb bajt nem észlelt a testén, ha az nem számít bajnak, hogy ellepte a farkaséhség. Ha eleve nem lett volna vízszintben, valószínűleg kifeküdt volna a gyomrában honoló fájó ürességtől.
Napok óta nem evett rendesen, erre tisztán emlékszik és groteszk módon érzi is. Kellemetlen, ha elfelejt az ember lánya enni, ellenben már meg sem lepődött önmaga hülyeségén. Szokása volt az étkezéseket elfelejteni. Csoda, hogy egyáltalán mindenféle probléma nélkül tudott levegőt venni. Ha rajta múlna, talán azt is elfelejtené.
Megfordult az ágyban az ellenkező irányba, hogy a sugarak ne érjék közvetlenül a szemét, majd lassacskán felnyitotta azt. Egyelőre még homályosan látta a környezetét, néhány dolog azonban így is feltűnt neki. Tényleg egy kórházban volt, egy üres kórteremben, ahol az ajtóban néhány személy állt és kedélyesen beszélt.
Felemelte elgémberedett kezeit és megdörzsölte a nem rendeltetésszerűen működő látószervét, hogy rendesen lássa, mi van körülötte. Kíváncsi volt, ki az férfi, aki az ajtóban áll és fesztelenül szórakoztatja a többi személyt, akiket úgy tippelt, hogy nők lehetnek, már csak a nevetésük hangzásából és a rózsaszín ruhaanyagok látványa miatt.
A tollászkodásban véletlenül beütötte a könyökét az ágy alsó fémkeretébe, de nem ért rá a fájdalmával foglalkozni, mert megfordult a bejáratnál álló fekete hajú személy. Elhalt a feltörő panaszos hangáradat, mielőtt még megszülethetett volna.
A szíve őrült tempóban kezdett el dobogni, – talán ki is hagyott a kapkodásban pár ütemet –, az ajkára hitetlenkedő mosoly ült. A könyökét dörzsölgető suta mozdulatsort félbehagyta, mert egész testében lemerevedett.
Nem tudta mi történt, nem értette ez hogyan lehetséges, nem értette miért és mikor történt. Fogalma sem volt róla, hogy került ő ide és miért pont most, csak annyit tudott, hogy legszívesebben az egész világot magához ölelné.
A bensőjét szétfeszítő boldogságtól lassacskán eleredtek a könnyei. A meleg cseppek magához terítették mind a testét, mind a lelkét. A zsibbadt, meztelen lábaival mit sem törődve lerúgta magáról a vastag takarót, és bár gyengének érezte magát, teljes erejéből felpattant a helyéről. Fázott a talpa a hideg kövön, a feje zúgott, a szíve torkában dobogott, a könnyei megállíthatatlanul záporoztak le az arcán, hogy elvesszenek a hálóinge szövetén, de ő nem törődött ezzel, hanem tétován tett pár lépést a férfi felé. Ahogy tekintete találkozott a fekete íriszekkel és azok gazdája bátorítóan rámosolygott azzal az ismerős, csak neki szánt különös gyengédséggel, már nem számított semmi: teljes erejéből futni kezdett felé. Erősen megdobbant a szíve, amint látta, hogy az szélesre tárta neki a karjait, és ő, minden tétovázás nélkül, egy erőteljes ugrással be is fészkelte magát azok közé.
Olyan erősen szorította magához a másik testét, mintha attól félne, az örökre eltűnik. Nem érdekelte, hogy a másik az ölelésétől köhögve fuldoklik, nem érdekelte, hogy a könnyei azt a jó illatú inget teljesen eláztatják, nem érdekelte mások mit gondolnak vagy látják-e a viselkedését, nem törődött vele, hogy a taknya-nyála szó szerint egybefolyik, csak ölelte ezt a számára annyira fontos embert, akit oly sok éve nem látott már.
Kit érdekelnek a konvenciók, ha egyszer újra átölelheti? Teljesen elengedte magát és csak élvezte a pillanat boldogságát.
Élvezte a testéből áradó melegséget, amely felmelegítette az ő testét is. Élvezte, hogy hallja a férfi szívének egyre hevesebbé váló dobbanását, hogy újra érezheti a közelségét, a finom illatát, hogy a másik óvatosan felemeli és szorosabban fonja köré erős karjait.
Lábait a dereka, kezeit hálásan a nyaka köré fonta, közben érezte, hogy ezzel a fizikális összekapcsolódással, valahogy a lelkeik is összetalálkoztak ismét.
Az arcát a hosszú, fekete hajzuhatagba rejtette és az illatát mélyen magába szippantotta. A megállíthatatlanul záporozó könnyeivel küszködve próbálta a torkát megköszörülni, hogy a hangja kitisztuljon, de végül nem erőlködött tovább és kicsúszott a száján az évek óta ki nem mondott becenév, amelybe belesűrítette minden gondolatát, érzését, emlékét:
– Hachi…
***
Az élete eddig elmúlt huszonnégy és fél évében, ő, Uchiha Itachi, még sosem volt ennyire boldog. Pedig megesett vele az eddig eltelt idő alatt is jó pár örömteli élmény. Ez, azonban érezte, hogy más: mert ez különlegesebb, ez többet ér azoknál a pillanatoknál. Azért, mert velük együtt történt. Ebben a pillanatban csak ők ketten léteznek és ez így van rendjén: ő, a hazatérő tékozló fiú, és a lány, aki meghatározta a gyermekkorunk óta az egész életét, akivel a kapcsolata különleges, szavak nélküli és rendkívül mély.
Sosem merte volna elképzelni, hogy ez valaha is újból megtörténik: a karjai között tartja a könnyeit nyelve is gyönyörű, rózsaszín üstökű lányt, aki őrült módjára vetette magát a karjai közé, aki kisgyermek módjára zokog és szipog megállíthatatlanul, aki erőnek erejével, szeretettel öleli és el sem akarja ereszteni. Szorosan öleli magához lányt, aki a hosszú idő ellenére sem felejtette el, aki ugyanolyan intenzitással szereti, akit – az előző napi kinyilatkoztatás ellenére – nem tud csak a testéért szeretni. A teste iránti vágyakozást felülírta a személyes találkozás élménye: előkerültek az elméjében elraktározódott, megkopottnak hitt gondolatok, emlékek, érzések, amelyek a lánnyal való kapcsát, a józanságát jelentették. A lelke – a legnagyobb örömére – ugyanúgy emlékszik a lányra, ahogyan az elméje. Nem tudta rátörő érzéseket meghatározni.
A mellkasán érezte a másik heves szívdobbanásait, kapkodó lélegzetvételeit, amelyeket nem tudott a sajátjaitól elkülöníteni. Érezte a meleg szuszogását a füle környékén, a tarkóján pihenő apró kezeit. Megremegett a lába a dereka és a nyaka köré fonódó végtagok szorításától, de ő rendületlenül állt tovább, csakhogy ne szakítsa meg ezt a pillanatot, amelyet szeretett volna örökre fenntartani. Nem érdekelte semmi és semmi: csak a lány és a boldogság teremtette percek számítottak neki. Istentelenül hiányzott már neki. Nem is értette, hogy bírta ki nélküle eddig. Nem értette, hogy bírta ezt a biztonságos, borzongatóan kellemes érzést és élményt maga mögött hagyni.
– Hachi… – nyögte erőtlenül, rekedt hangon a kezeiben tartott lány, és a szíve, ha lehet, még őrültebb tempót diktálva kezdett el dobogni. A lélegzete a meglepettségtől a mellkasában ragadt. Nem igazán értette ez hogyan lehetséges, de ő, a mindig erős, magát tartó férfi elérzékenyült. Sosem engedhette meg magának azt a luxust, hogy gyengének tűnjön, de most mégis megtörtént. Hát emlékszik rá…
A rég hallott beceneve hatására, mintha az valami varázsszó lenne, melegség kezdett a bensőjében szétterjedni, a gyomrában jólesően megremegett valami. Nem tudott már a vonásain, a gondolatain, a lelkén, a száján, semmijén sem uralkodni. Még szorosabban vonta magához a lányt, és annak a gyengeségét kihasználva a szájához húzta a fülét. El akarta neki mondani, hogy most már minden rendben van, tudatni akarta vele, hogy ő is emlékszik. Annyi mindent akart neki mondani, hogy maga sem tudta felsorolni.
Önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy készségesen odasimult az arcához, de nem tudott ennél a nüansznál leragadni, mert kimondta azt, amit már az összeborulásuk óta nem bírt magában tartani:
– Hazajöttem Hana… Hazajöttem és most már itt maradok örökké…
***
– Hachi, mi történt velem? – kérdezte aggodalmasan az ágyában törökülésben ülve, és tudta, hogy úgy nézhet ki, mint egy csadorba tekert rózsaszín tálib. Alaposan be volt takargatva tetőtől talpig, nehogy megfázzon a résnyire nyitott ablakon beáramló hűvös levegőtől – még a fejére is került egy jó meleg pléd. A férfi gondoskodott róla, hogy egy porcikája se lógjon ki a takaró alól, és ő igazán hálás volt ezért a gondoskodásért. Fázott kissé a kórteremben, de muszáj volt kicsit szellőztetni, mert fájt a feje a klór szúrós szagától.
Bár a vonásait Hachi megkeményítette és nem látszott már rajta az előbbi jelenet okozta érzelmi élmény, azért látta a laza viselkedése ellenére, hogy aggódik. Szerencsére már nem érezte magát rosszul, csak gyengének és rettentően éhesnek. Talán ezt látta rajta ő is.
– Egyáltalán mióta vagyok itt?
– Tegnap délután megláttál a városban és azonnal rám gerjedtél. Majdnem elkezdtél molesztálni az utca közepén, de annyira tiltakoztam ellene, hogy a szégyentől elájultál. Természetesen a karjaim közé estél, így kiélhetted közvetetten is a perverzióid! Nem gondoltam, hogy ilyen elvetemült vagy, ezért elhoztalak a kórházba, hogy megvizsgálják azt a mocskos, közveszélyes elméd!
– Mi? Mi? Mi?!
– Mondom! Ne nézz már rám így! Meg akartál erőszakolni!
– Én? Téged?! Na, ne szórakozz már velem, Hachi!
– Miért szórakoznék? Jó a testem és dögösen nézek ki! A szüzek önként kínálnák fel az ártatlanságukat és a folytatásért könyörögnének! Igazán nem kell titkolnod, hogy te is legszívesebben megdöntetnéd magad velem, akár többször is! Nem kell ám előttem ilyen álszenten viselkedni!
– Te nem vagy normális! Ugye ez nem valami bizarr módja annak, hogy a tudtomra add: meg akarsz fektetni?
– Persze hogy nem, mert kibaszottul deszka vagy! Deszkákkal meg ki akarna lefeküdni? Tényleg, mit csináltál vagy gondoltál az elmúlt évek alatt? Nem gondoltad, hogy mellek nélkül nem fogsz sohasem érvényesülni?
– Te szemét! Te kőbunkó! Te agyalágyult! Hajolj közelebb, mert nem érlek el és most nagyon pofán akarlak vágni!
– Jézus a jedikkel, te tényleg nagyon elvetemült vagy! Már szado-mazót is szeretnél? Minek nézel engem, te megátalkodott, perverz, mocskos fantáziájú nőszemély?
– A véredet akarom látni – jelentette ki pár másodperces csendet követően gyilkos tekintettel, a lehető legdebilebb hangon, mire meglepett arccal nézett rá az előtte ülő férfi. Maga is elcsodálkozott azon, hogy ilyenekre is képes, ha elkapja a gépszíj.
– Egy machétával foglak Tokyo utcáin végig kergetni, végül az arcodtól indulva foglak szétkaszabolni! És tudod mit? Baromira élvezni fogom!
– Csak a bugyidra vigyázz, nehogy benedvesedjen a hatalmas nagy izgalmaktól! Amilyen pszichopata vagy, simán el tudom elképzelni…
– Teee! Én tényleg kinyírlak! Hogy… hogy lehetsz… Megfojtalak, te hitvány gazember!
– Le ne törjön közben a cunci műkörmöd, szivi! Nem venném a szívemre, ha miattam a kacsód kárt szenvedne!
– Neked defektes az agyad!
– Nekem defektes az agyam, amikor legszívesebben véremben fürödnél, és szado-mazo szex közben fojtogatnál? Gondold ezt át még egyszer, kicsikém!
– Te hülye vadmarha! Az Isten lovát, hogy ennyire…
– Látom jobban vagy már, kedves – lépett be mosolyogva egy nővér, akit a kórházi gyakorlata miatt már egy jó ideje ismert. Ayame volt a neve, és valószínűleg hallotta az egész párbeszédüket. Sütött róla, hogy egyébként most totál hibbantnak nézi.
Hirtelen elszégyellte magát, amiért hangosan kiabált, ráadásul egy kórházi szobában, de ahogy a mellette elégedetten vigyorgó fekete nézte, újra felszökött a vérnyomása az egekbe. Szinte érezte, ahogy a düh az ereit, az agyát, a halántékát, a mellkasát szétfeszíti.
Tényleg el fogja egyszer kapni egy kihalt, nagyon sötét és nagyon szűk sikátorban, és addig kínozza majd, amíg kegyelemért nem könyörög ez az istenverte debil.
Megrázta a fejét, hogy a gondolatait elterelje, és a kedves nővérre nézett inkább, hogy a kérdéseit feltehesse. Hachival ráér később is foglalkozni, amikor már ketten lesznek és ő kevésbe lesz idegbeteg.
– Ayame, elmondaná, kérem, hogy mi történt velem? Nem emlékszem semmire.
– Tegnap délután – az úriember elmondása szerint – összeestél az utcán. A vizsgálatok alapján az derült ki, hogy a kimerültségtől és az éhségtől vesztetted el az eszméleted. Hány napja nem aludtál vagy ettél rendesen?
– Nem is tudom. Úgy körülbelül… egy hete?
Kínos, zavart mosoly ült az arcára, ahogy a szavait kiejtette, és érezte, hogy szégyenében süllyedni kezd. Csoda, hogy egyáltalán eddig bírta a szervezete és nem lett komolyabb következménye.
Ironikus, hogy orvostan hallgatóként az egészséges, kiegyensúlyozott étrendről papol mindenkinek, de ő az, aki ezeket az elveket a legjobban nem tartja be.
– Tudom, hogy sokat kell tanulnod, mert rengeteg vizsgád van, rengeteg könyvvel, de figyelj oda magadra jobban! Ha nem eszel rendesen és alszol naponta legalább négy órát, sem a tanulás nem fog menni, sem a tested nem lesz egészséges. Pont neked nem kell szerintem elmagyaráznom, hogy milyen hatásai vannak a tápanyag megvonásnak. Legyél felelősségteljesebb! Ne akard, hogy folyton aggódnom kelljen érted!
– Én annyira sajnálom, Ayame! Nem akartam gondot okozni önnek!
– Szerencséd, hogy ez a fess fiatalember hozott be, különben nagyobb fejmosást kaptál volna! Tényleg – lökte meg a vállát kekeckedve – nem is mondtad, hogy ilyen szexi férfiember udvarol neked!
– Én nem… mi ketten… vagyis…
– Na, de Hana! – húzódott egy piszkálódó, nyertes mosolyra az ajka az említett egyénnek, és szinte látszott rajta, hogy kéjes örömet okoz neki a szituáció, ami ebből a helyzetből kerekedett. A magyarázkodásra természetesen esélyt sem hagyott neki.
Előre sejtette, hogy ennek abszolút nem lesz jó vége, mert ez a drága ember minden bele fog adni abba, hogy őt a lehető legjobban beégesse. Régen is ezt csinálta mindig. Bár ne ismerné ennyire…
– Szégyellsz engem? Azt hittem szeretsz és büszke vagy rám! Vagy csak a szexre kellek neked? Hát nem ér neked az semmit, hogy én őszintén szeretlek? Ennyit jelentenék neked? És én még azt hittem, hogy a közösen örökbe fogadott macska annak a jele, hogy szeretsz és komolyak a szándékaid! Te lelketlen nőszemély! Hát Eperkére sem gondolsz? Szegény most biztos depressziós lesz és… – folytatta a szentbeszédet Itachi, Ayame és az ő legnagyobb örömére, mert bármennyire is idegesítette ennek a görénynek a kitalált meséje, őszintén örült annak, hogy végre ismét együtt lehetnek, a dolgok bármilyen furcsán alakultak is.
Évek óta először szívből felnevetett, ahogy a tekintetét végig vezette a még mindig lázasan panaszkodó férfin. Olyan beleéléssel mesélte az ő vélt és valós sérelmeit, hogy szinte ő maga is elhitte, hogy valóban együtt vannak, és folyamatos lelki terrornak teszi ki ezt a szerencsétlent.
– Istenem bármekkora szemét is, nagyon jó a humora és megdöbbentően jól tud szerepet játszani.
Leplezetlenül legeltette a szemeit Hachin – épp, mint Ayame –, és elégedett mosollyal konstatálta, hogy igazán dögös, a bugyikat egy pillantással leolvasztani képes férfi lett belőle. Kamaszként sem volt egy ronda gyerek, mert a lányok már akkor is éltek haltak érte, de most...
Tisztán emlékezett rá, ahogy a környékbeli lányok szinte ostromolták az ajándékaikkal, szeretetükkel, és nem egyszer előkerültek szerelmeslevelek is, amelyeket néha rajta keresztül akartak neki eljuttatni. Azt hitték, ha ő adja át a fiúnak bárkinek is az üzenetét, az egyet jelent a totális győzelemmel. Úgy hitték, ő a kulcs a szerelmük eléréséhez, ha már a kapcsolatuk olyan közeli, pedig ez abszolút nem volt így. Ő sosem befolyásolta a fiú döntését, emellett az üzenet címzettje szánalmasnak tartotta, hogy ilyen számító húzással próbáltak hozzá közelebb kerülni. Nem értette, miért a barátságukat használták fel, amelyhez ráadásul semmi közük sem volt, mert nem is értették.
Valószínűleg most is ugyanúgy ostromolják a nők, mint annak idején, mert így megizmosodva, hosszabb fekete hajjal, férfiasabb vonásokkal és a helyes arcával, még ellenállhatatlanabb, még szexibb. És akkor a belső tulajdonságait még csak leltárba sem vette. Bár ahhoz idő kell. Újra meg - és ki kell ismerje. A tekintetéből sütő mérhetetlen fájdalmat és szenvedést is meg kell fejtenie. Viszont addig is, amíg megismeri őt újból, ki fogja élvezni maximálisan a vele eltöltendő jövőbeli perceket. Tényleg nagyon hiányzott neki.
Talán sikerül bepótolniuk a barátságukban kimaradt kilenc évet. Az sem baj, ha nem. A lényeg, hogy a hozzá – a szülei után – legközelebb álló ember, végre hazatért a lehető legjobb pillanatban, és nem szándékozik elmenni. Mert Hachi, az ő kedves Hachija, itt marad vele örökre…
Valahol Tokyo környékén
A meleg napsugarak az arcát simogatták, a szél lágyan belekapott a hajába, a vele szemben ülő lány kacaja elnyomta a madarak zengő csicsergését. Boldog volt, hogy a rózsaszín hajú szószátyárral lehetett, mert jól érezte magát a közelében, bármennyire is nem mutatta ezt felé. Szeretett vele játszani, mesebeli helyekről olvasni, versenyezni, hogy ki ér előbb fel a hatalmas diófára, álmodozni a felnőttek világáról és néha még tanulni is.
Pont egy hónapja ismerték meg egymást az első osztályos évnyitón, amikor szó szerint összefutottak az aulában. A fájó találkozás ellenére, vagy talán pont azért, nagyon jól összebarátkoztak egymással, és azóta a legtöbb idejüket egymással töltötték. Bár nem egy óvodába jártak és előtte még sosem látták egymást, úgy léteztek egymás mellett, mintha a másikat legalább ezer éve ismernék.
Nagyon rövid idő alatt a legjobb barátja lett ez a rózsaszín tündér. Magában ugyanis így hívta őt, de neki semmi pénzért el nem árulta volna ezt a titkos becenevét, ahogy azt sem, hogy őt tartotta a legszebb lánynak a világon és róla nevezte el az új ékszerteknősét.
– Miért bámulsz így rám, Sasuke? Leettem magam a jégkrémmel?
– Nem is téged bámullak! Már megint csak képzelődtél!
– Határozottan láttam, hogy engem néztél!
– Hányszor mondjam még, hogy nem? Gondolkodtam valamin és csak útban voltál! Ennyi az egész!
– Azért vagy ilyen gonosz velem, mert szerelmes vagy belém? – kérdezte a lány egy csalafinta mosollyal, de ő már nem hallotta az oly ismerős párbeszéd további részét, mert egy hangos csattanással tovaszállt az álomkép.
Bosszúsan felmorrant, ahogy lassacskán tudatosult benne: éppen a padlón fekszik és amiatt hallotta a csattanást, illetve érzi majd szétrobbanni a koponyáját, mert beverte az ágya mellett álló éjjeliszekrénybe a fejét.
Pár másodperc elteltével kelletlenül, de azért felállt, és dühösen el kezdte dörzsölni a sérülése helyét. Legalább nem vérzik, ha már miatta eltűnt az a rég elfeledett emlék, az alvás közben látott álomkép.
Pontosan emlékezett rá, hogy az álmában látott esemény mikor történt. Hat évesek voltak ekkor, a kertjükben lévő hintaágyon ültek, és ő eszméletlenül szerelmes volt a lányba. Rendkívüli módon zavarba is jött, amikor a lány feltette neki a kérdését. Legszívesebben bátor lovagként bevallotta volna neki, hogy szereti, de ahelyett, hogy dali hercegként felugrott volna és tolmácsolta volna az érzéseit, ő paprika vörösre pirulva ellopta Sakura jégkrémjét. Amikor ő méltatlankodva rákérdezett, hogy miért falta be az édességet, ő a szégyenszemre a vöröslő fejére mutatott és azt mondta, hogy a kérdéseitől majdnem kigyulladt a feje és a jégkrémet kellett megegye hűtésként. A rózsaszín természetesen megijedt, hogy tényleg miatta lett beteg, és bármit megígért volna, csakhogy jobban érezze magát és eltüntesse a vörösségét. Ő pedig sunyi módon kapva kapott az alkalmon és megígértette vele, hogy ők együtt lesznek örökké. Külön megfogadtatta vele, hogy sohasem hagyhatja el őt, különben összetöri a szívét, és ő úgy hallotta az anyukájától, hogy anélkül nem lehet élni, mert akkor semmi sem pumpálja a vért. A lány ünnepélyes esküt tett és egy cuppanós puszival pecsételte meg az esküjét.
Aztán tíz év múlva ott hagyta a lányt, hogy ugyanazt tegye vele, amitől saját magát óvni akarta: összetörte a szívét.
A vérnyomása pillanatok alatt az egekbe szökött, viszont nem is igazán tudta volna megmondani, hogy miért. Azért, mert eszébe jutott ez a rég elfeledett emlék, azért, mert beverte a fejét, vagy amiatt, hogy előtörtek benne az álom hatására az érzelmei. Utálta mind a három opciót, mert szívből gyűlölte az érzelmeket, hisz gyengévé tették; gyűlölte a fizikai fájdalmat, kivéve, ha azt nem neki kellett egy másik személynek okozni; gyűlölte az emlékezést, mert a múltja megkeserítette a jelenét.
Az elmúlt idők béklyóba kötözték és évek óta nem engedték, hogy szabadon élje az életét. Gyűlölte ezért a Teremtőt, akiben már nagyon rég elveszette a hitét. Gyűlölte ezért önmagát, mert nem volt elég ereje ahhoz, hogy eddig véghezvigye a tervét. Gyűlölte ezért Sakurát, mert az iránta érzett szerelme is kísértette; gyűlölte a gondolatot, hogy így a lány nem lehetett az övé. Gyűlölte emiatt bátyját, aki miatt évek óta lidércnyomásban éli az életét, akinek sokkal mélyebb kapcsolata volt Sakurával, mint amilyet ő valaha el tudott képzelni, és bármennyire is nem bírt megszabadulni az őt kísértő emlékektől, érzésektől, fájdalomtól, bármit megtett volna a bosszújáért.
Mert neki csak két éltető eleme van igazán, amely – groteszk módon – egyben felelős is az őrületéért: a bosszúja és hogy egyszer visszatér Sakuráért.
Tokyo külvárosa, egy fehérgalambos síremléknél
Lágyan megsimogatta a lány álmát őrző fehér galambot a kőkereszten. Az arcára fanyar mosoly ült, ahogy eszébe jutott: bármennyire is fáj neki, de ma meg kell tennie. El kell mondania neki, hogy a gyengesége által változni kezdett az élete, hogy a halálos ágyánál tett ígéreteit megszegte. Pedig a lány utolsó erejével kérte tőle mindet…
Hatalmasat sóhajtott, miközben az ujjait az aranyozott betűkre vezette. Bár már kívülről tudta a keresztre vésett őrök stigmát, azért odasiklott a tekintete és elolvasta a rá írt szöveget:
Tenten, élt tizennyolc évet.
Minden elmúlik, mint az álom
Elröpül, mint a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívben,
Halványan, mint a holdsugár.
Belényilallt az ismerős fájdalom, a testén végigsiklott az ismerős sajgás. Nem volt képes tovább állni, ezért a sír előtti padra telepedett. Észre sem vette, de útközben – évek óta először – a könnyei is eleredtek. Nem érdekelte ki látja, nem érdekelte, hogy gyengének láthatják az idegenek, zokogott, akár egy pólyában fekvő, ártatlan kisgyermek.
Percek teltek el ebben a néma fájdalomárban, mire kitisztult valamennyire az elméje. Lassacskán csillapodtak a vadul kavargó érzései is a lelkében.
Nem bírta tovább a néma várakozást, így imára kulcsolta a kezeit az ölében. Elmormolta magában a szokott imát, végül egy nagy levegőt vett és a lány arcát maga elé képzelve, beszélni kezdett.
– Amióta három éve elmentél, csak a neked tett ígéreteimnek élek. Már csak ez az egyetlen kapocs a szereteten és az emlékeken kívül, amely összeköt minket. Hidd el, a tőlem telhető legnagyobb erővel és elszántsággal igyekeztem, hogy az összeset teljesítsem, azonban kudarcot vallottam a küzdelmek ellenére. Nem tudom van-e bocsánat a bűneimre, a megszegett eskükre, nem tudom valaha megbocsátasz-e neke. Tegnap ugyanis megszegtem a neked tett összes ígéretem. A gyengeségem miatt elbuktam mindenben.
Megfogadtam neked, hogy soha többé nem ülök autóba, sem vezetőként, sem utasként. Akkoriban nem is lettem volna rá képes, mert az a nap oly bosszantóan elevenül élt bennem, hogy inkább gyávaság útját választottam. Úgy éreztem, ha elmenekülök előle, ha kikerülöm azt, ami szerencsétlenül megtörtént, akkor megúszom a lelkiismeretemmel és a lelkemmel való közvetlen szembesülést. Elég volt a nap minden percében, minden órájában a démonjaimmal, a bűntudatommal vívott erőtlen harc: nem akartam egy ennél sokkal intenzívebb, még fájóbb élményt. Nem akartam ilyen közvetlenül szembesülni azzal, hogy mit tettem veled. Nem akartam újra átélni. Rettegtem attól, hogy az emlékeim által ez bármikor újra megtörténhet.
Elmenekültem előled önmagamért, mert nem akartam a lelki szemeim előtt látni a vértől vöröslő arcodat, nem akartam hallani az utolsó lélegzetvételeidet, a szüleid keserves jajveszékelését, nem akartam újra azt érezni, ami akkor nyilallt belém, amikor feladtad a küzdelmet. Nem akartam újra sírni, mert így is minden egyes könnycseppel úgy éreztem: az irántad érzett szerelmem, az elvesztésed fájdalma, a veled töltött idők emlékei tűnnek el nyomtalanul, ahogy egy-egy csepp földet ér.
Nem akarlak elveszíteni most sem. Egy olyan nyomorult ember, mint én, nem veszítheti el a fénysugarát, pedig tudom, hogy a megváltás sem érhet el. Tudom, hitvány, szószegő ember vagyok, aki nem érdemel mást, csakhogy elnyelje a benne lakozó sötétség, mert alig három év elteltével a halálod után, megszegtem a neked tett első ígéretem, ráadásul úgy, hogy a félt következmények egyike sem történt meg. Nem szenvedtem, nem tört rám szorongás, még csak nem is féltem. Nem peregtek le előttem a három évvel ezelőtt történtek, nem kezdtek el kísérteni a naponta látott rémképek.
Már nem fáj, már nem kap el a rémület, ha bele kell ülnöm abba a gépezetbe, amely a halálodat is okozta. Elárultalak téged. Pedig nem akartam ezt.
Ugyanolyan intenzitással akartam az elvesztésedkor tapasztalt gyászt érezni, nem akartam, hogy a halálod által érzett fájdalom kiüresedjen. Nem akartam, hogy valaha is enyhüljön a szorítás a mellkasomban, a lelkemben. Nem akartam, hogy a neved kiejtésétől keletkező űr, szúró érzés és az ezzel járó bűntudat tompább legyen. Sosem akartam, hogy elmúljanak a rémálmaim, hogy egyre kevesebbszer lássam magam előtt azokat a rémképeket.
Gyűlöltem volna magam, ha valaha is belenyugszok a hiányodba, a történtekbe. Maximálisan akartam érezni mindent. Tudni akartam, hogy van lelkiismeretem, nem akartam elárulni az emléked, az irántad érzett szerelmet, nem akartam megengedni magamnak, hogy újra boldog legyek nélküled. És mégis bekövetkezett. Mocskos esküszegő vagyok, egy gyenge, szánalmas, áruló ember. Elárultalak téged és a szavaim hiteltelenek lettek.
Megígértem neked, hogy teljen el bármennyi idő is, én ugyanúgy foglak szeretni téged. Megígértem, hogy nem szeretek bele másba, hogy nem engedek magamhoz senkit sem közel. Ezt sem sikerült betartanom. Gyenge vagyok, Tenten. Tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, tudom, hogy nem szabadna erre kérnelek, de engedd, hogy elengedjelek! Engedd meg, hogy boldog legyek!
Nem bírom már tovább a bennem kavargó fájdalmat, a gyászt, a sötétséget. Nem vagyok képes egyedül megküzdeni a bűntudattal, a veled történtekkel. Nem tudok szembenézni önmagammal, a tetteimmel. Nem merek egyedül maradni a lelkemmel. Segítségre van szükségem. Egyszerűen nem vagyok képes tovább élni ebben a szenvedésben. Ember vagyok… szeretetre és törődésre van szükségem…
Felállt a padról és a sír elé sétált. Nem merte folytatni a beszédet. Az arcáról letörölte a könnyek által keletkezett barázdákat, a tekintetében végre élet jelei pislákoltak fel. Mélyen meghajolt a fehér galamb előtt, majd megfordult, és mintha a lány ott lenne, búcsút intett. Ólomnyi súllyal nehezedett rá, hogy a halál pecsételte meg a Tentennek tett utolsó ígéreteket, de ő életben maradt, és nem a múltban, hanem a jelenben kell élnie. Fájt neki, hogy árulja a lányt, fájt neki, hogy eljutott idáig, de bármilyen nehézségekkel jár is, már tudta, hogy neki élnie kell.
Élnie kell, mert ott vannak a barátai, akik feltétel nélkül szeretik, akik az elutasító viselkedése és sokszor bántó szavai ellenére is támogatták, illetve sosem hagyták el, akik segítenek neki és aggódnak érte. Nem adhatja fel, mert ott van húga, aki bármire képes lenne érte, akiben feltétel nélkül megbízik, akinek a kezébe adná az életét, ha úgy alakulna éppen. Küzdenie kell, mert ott van ő, akit képes volt közelebb engedni magához, aki képes volt feledtetni vele a bánatát, akit képes volt megszeretni lassacskán, ahogy a gyásszal terhelt évek elteltek.
Sosem gondolta volna, de ő, Neji Hyuuga, beleszeretett valakibe.
Égett benne a tettvágy, a megkönnyebbülés szinte habkönnyűvé tette. Tudta, ha meg akarja tartani az elhatározását, ha nem akarja a bátorságát elveszíteni, akkor azonnal cselekednie kell. Élni akart, boldog akart lenni, szeretni akarta a barátait, a mindent elsöprő szerelmet akarta tőle.
Elővette a telefonját, és első lépésként az új élete felé tárcsázni kezdett. Háromszor csengett a telefon, mire a gazdája felvette. Elmosolyodott, ahogy a háttérben halk zongoraszó hangját és a barátai trécselését hallotta meg.
– Szia, Neji! Örülök, hogy hívtál! Mit tehetek érted?
– Szia! Igazából, egy kérdésem lenne feléd, Sakura. Átmehetek valamikor hozzád? Beszélnünk kellene…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése