2. Megyek a Nap felé II.

A Kuromizumi főhadiszállásán


Gyűlölte ezt a helyet. Akárhányszor csak belépett ide a gyomra felcsúszott a torkáig, ahol egyébként is egy sziklányi fojtogató gombóc honolt, hogy megnehezítse nehézkes légvételeit. Most sem volt ez másként. A karja lúdbőrözött, az idegei pattanásig feszültek. Legszívesebben fejvesztve menekült volna, csakhogy ne kelljen azzal a mocskos féreggel újra találkozni. Undorodott a férfi minden egyes porcikájától, az egész lényétől: ha lett volna lehetősége, addig ütötte-lőtte volna, amíg él, hogy visszafizesse minden fájdalmát, amit eddig okozott neki. Sokszor elképzelte, ahogy kikötözi és válogatott eszközökkel hónapokon keresztül fájdalmat okoz neki, de a végén mindig elvette az ötletet, mert tudta: az az utolsó aberrált állat még élvezné is. 


Utálta önmagát és a saját életét is. Csak az jelentett neki enyhülést, hogy ott volt a Ginkarasu csapata és a barátai. Melegség árasztotta el a mellkasát, ahogy egyesével felidézte őket: Sakura és Hinata az ő legjobb barátnői, az idióta Naruto, aki folyton megnevetteti, a hallgatag, önmagával küszködő Neji, aki folyton lelkizik vele a saját fájdalma ellenére is. Aztán ott van a nemrég hazatérő Itachi, akivel imádták egymást szívatni, Deidara, aki bármikor képes felvidítani, Kisame, akivel szétpüfölték egymást csakhogy a feszültséget levezessék, de nagyon szerette a csapat többi tagját Gaarát, Lee-t, Kakashit, Gait, Shikamarut, Temarit, Tobit, Peint és Konant is. Szerette őket. Mentőövet, egyfajta menedéket jelentettek neki. Nélkülük bizonyára már rég megőrült volna. Vagyis helyesebben fogalmazva annál is őrültebb lenni, mint ami.

Mert mitől lenne épeszű? Attól, hogy nyolc éves korától kezdve zsarolja és terrorizálja a Kuromizumi? Attól, hogy ezek a szemetek a szeme láttára megölték a szüleit? Attól, hogy a nagynénjével zsarolják, így ő kénytelen nekik dolgozni, ami egyet jelent azzal, hogy számára ismeretlen és olykor ártatlan emberek életét oltja ki? Esetleg attól, hogy Orochimaru minden egyes alkalommal kihasználja a testét és ezzel a lelkét is megöli? Vagy a megaláztatástól, a rá nehezedő keresztek súlyától? Mitől lenne épeszű ő, aki életében többet hazudott önmagáról és arról, amit feladatként kiadtak neki, mint a környezetében bárki?

Nem volt ő más, mint egy hármas életet élő nő, aki hivatalosan kuromizumis, de a Ginkarasunak kémkedik és Sakurát védi, akinek nem lenne elég egy egész könyv sem ahhoz, hogy felsorolja a bűneit, a megaláztatásait, a lelkében zajló küzdelmeit. Egy olyan nő volt, akinek bár vannak barátai, teljes őszinteséggel mégsem mesélhet, beszélhet nekik. Pedig hogy szeretett volna a terheitől megszabadulni! Annyira szeretett volna végre szabad lenni. Huszonegy éves csupán, de többet tudna mesélni az életről, mint egy kilencvenéves néni.


Hatalmas fémajtóhoz ért, ahol az őrök tüzetesen végig mérték. Alaposan megmotozták és elvették tőle a fegyvereit. Bármennyire undorodott a férfitől, azért önmagában elismerte: van esze neki, ha elveteti a kis játékszereit. Valószínűleg az a féreg nem akart idő előtt meghalni. Őt meg már ismerte annyira, hogy bármikor szívesen szembe fordult volna az akaratával mindenféle hezitálás nélkül. 

Az ajtó kinyílt és nem kellett soká várnia, mert megjelent előtte egy fekete köntösben a férfi. Gombostű méretűre zsugorodott a gyomra, ahogy tetőtől talpig, éhes tekintettel végig mérte. Hányingere támadt, el akart futni, a föld alá akart süllyedni, meg akart halni, de nem volt képes megmozdulni. Helyette egy helyben állt, és megmerevedve hagyta, hogy levetkőztesse élvezettel és csókolgatni kezdje a testét a férfi.


Csendesen folydogálni kezdtek a könnyei. Magában őrjöngött belülről, ahogy felkapta és az ágyra fektette a fekete hajú férfi. Ellepte a mocskosság, a bűnösség, a megalázottság érzése, miközben érezte az egész testét átszelő simogatásokat, csókokat. Kiabálni akart, őrjöngeni, a földön fetrengeni. 

A lelkét apránként marcangolni kezdte valami. Segítségért, megváltásért fohászkodott önmagában, azért, hogy meghallja végre valaki. Azt kívánta, bárcsak valaki meghallaná a lelkéből induló néma segélykiáltásait… 





Tokyo kertvárosában, valamikor előző este


Megbabonázva nézte a mellette ülő lányt. Elkápráztatta, ahogy látta a halvány ibolyaszín íriszeiben a város fényeit megcsillanni. Derékig érő fekete hajába belekapott a hűvös szél teljesen összekócolva az üstökét, de ez nem zavarta őt: abban a pillanatban úgy érezte, Hinatánál szebb nő a világon nincs. 

Sokszor érezte már ezt így, annak ellenére is, hogy ott volt neki Sakura is. Akaratlanul is összevette a mellette ülővel, és még önmagát sem értette, hogy miért első nála olyan régóta a rózsaszín. 

Már meg sem lepődött ezen. Ha a két lányról volt szó, sosem tudta meghatározni az érzéseit. Csak annyit tudott, hogy mindkettő nagyon fontos neki. Összezavarodott teljesen, már nem tudott kiigazodni az érzésein.


Sakura az első szerelme volt, de már messze nem tudta megmondani, hogy valódi szerelem-e az, amit iránta érez, vagy az évek alatt kialakult rutin, hogy plátóin szereti. Mert a szokás olykor a valós érzésekkel összekeveredik: és sajnos könnyebb mögötte megbújni, mint bátornak lenni és vállalni, ami a szívünkben igazából lezajlik. Félünk elveszíteni a kényelmes régit, félünk valami egészen másba, valami újba belekezdeni. Ő is félt, ő sem mert kockáztatni. Utálta magát ezért. Utálta, hogy minden olyan instabil. Utálta, hogy a kétségek ellenére sem meri Hinatát megszólítani.

Tudta, hogy hozzá másként kötődik, hozzá más érzések fűzik. Nagyon régóta az életét részét alkotta, így persze, hogy fontos volt, az óvodától kezdve a legjobb barátja neki. Ennek ellenére nem értette önmagát,mert tudta, hogy nem csak barát neki. 

Nem értette, miért félti annyira. Nem értette, miért nem tudta sohasem elengedni. Nem értette, miért aggódott folyton azért, hogy a férfiak a szívét összetörik, holott tudta, ő az egyetlen, aki folyton darabokra töri. Nem tudta felfogni, hogy miért nem tudja fájdalom nélkül szeretni, megvédeni. Nem tudta sohasem eldönteni: csak egy fontos barát, akit húgaként szeret csak és maga mellett akar tudni, vagy egy nő, akit annyira a szívébe zárt, hogy nem tudja elengedni? Megőrjítette ez a rengeteg kérdés, ez a sok érthetetlen, ambivalens érzés. Belé mart a felismerés, ami már régóta nyomta az elméjét: pont egy olyan szemét alak, akitől Hinatát félti. 
Úgy érzi, szeret valakit, ennek ellenére mégis hitegeti, és ha tovább akar lépni, ő visszahúzza és magához köti. 

Mert mindig ez történik. Mindig ez volt a forgatókönyv, hála neki. Eltávolodnak egymástól, már úgy néz ki elszakad tőle és ő engedi is, majd a végén közbelép és béklyóba köti. Ha kell, féltékenységi jelenetet csap, ha kell, az udvarlót nyíltan beégeti. Képes volt nem egyszer arra is, hogy bojkottálja a randit. Vagy úgy, hogy eljátszotta szüksége van a lány segítségére, vagy a másik felet eltérítette és rossz helyet mondott neki, mint randi helyszín. Volt, hogy csak azért bunkó módon viselkedett vele, hogy összevesszenek, és a lány a bűntudata miatt inkább hozzámenjen, semmint egy másik férfival találkozni. 
Egyszer odáig fajultak a dolgok, hogy megcsókolta őt mérgében és még bocsánatot sem kért. Az első csókja volt neki. A lánynak is. 
Maga sem tudta miért tette mindezt, hogy mi vezérelte, hogy mik voltak az indítékai. Ez talán még jobban bosszantotta, mint a tény, hogy Hinatának létezik rajta kívül más is. 


Számtalanszor feltette már magának a kérdést, ahogy most is: 
– Ez lenne a szerelem? Ezt érzi valaki, ha szerelemmel szeret valakit? Szerelem lenne az, ha jobban szeretek vele lenni, mint nélküle létezni?

Erősen gondolkodott, annyira, hogy belesajdult a feje is. Agyonnyomta a tehetetlenség, a kilátástalanság érzése. Nem tudta létezik-e ilyen szó, de a helyzetét úgy tudta volna jellemezni: tudattalan kiúttalanság. Úgy érezte, valami összenyomja a szívét, a lelkét, a mellkasát, az elméjét, és ő nem képes ebből kiszabadulni. Fogalma sem volt arról, hogy miért pont vele, miért pont most és miért ez történik. 

Ránézett a mellette ülő lányra és meglepettségében nyitva maradt a szája is. Őt nézte mereven. Annyi minden volt a tekintetében, hogy úgy érezte, ha most kinyújtaná a kezeit és bele tudna nyúlni a lelkébe, meglelné ott a világmindenséget is. 

Mondani akart valamit neki. Valami megnyugtatót, valami szépet, valami bocsánatkérés-félét. El akarta neki mondani, hogy mennyit jelent neki, mégha ő sem értette pontosan a lány státuszát a szívében. Érezte, most jött el az a pillanat, hogy évek óta először valami konkrétat, megfoghatót mondjon neki, de ő meg sem bírt szólalni.


Végig nézett rajta a lány, miközben felállt, és látta a tekintetében: feladta. Nem értette, hogy pontosan mit, de ösztönösen fájt neki. Ki akarta nyújtani felé a kezét, meg akarta érinteni, de ahogy a szavak elhagyták a lány ajkait, azok tehetetlenül hullottak vissza maga mellé.
– Vége van Naruto. A mai nappal véget ért a játék…


Belé mart valami a lelkébe, nehezebbé váltak a lélegzetvételei. Lassan el kezdtek folyni az arcán a lelke vércseppjei. 

Megsemmisülten, lefagyva nézte, ahogy a vékony alak mögött az ajtó erőtlen becsapódik. Életében többször látta már őt elsétálni, most azonban nem bírta az ajtó csapódásának a hangját elviselni. Mintha valami a lányban is bezáródott volna, ahová ő már nem tud bemenni. Ironikus, hogy ebben a pillanatban benne meg most nyílt ki egy másik...



A Ginkarasu főhadiszállásán

– Na, milyen volt ismét a bögyös rózsaszínnel találkozni? Boldog volt a viszontlátás vagy inkább meg akart ölni?
– Pein, a neve Sakura, légy oly szíves a becses nevén szólítani! Egyébként meg semmi közöd hozzá! Magánügy.
– Öt évvel ezelőtt még egymás seggét fogdostuk félrészegen egy párizsi lebujban, és feltett szándékunk volt egymással közösülni. Szerintem nincs olyan köztünk, hogy magánügy, drága Itachi!
– Oké. Már elmondtam neked jó néhányszor, de akkor leszögezem neked most is: olyan szinten részeg voltam, hogy szerelemet vallottam aznap este két villanypóznának is!
– Meg dugni akartál velem!
– Te támadtál rám, te állat! Elkezdtél a fülembe obszcén szavakat sugdosni!
– Na, látod, mégsem voltál annyira részeg, ha a részletekre is vissza tudsz emlékezni!
– Persze, mert mégis ki az az ütődött, aki elfelejti, hogy a főnöke elkezdett vele valamikor buzizni?! 
– Tudod, elég furcsán mutatod ki a gyengéd érzelmeid. Ugye a dögös-bögyössel nem így csináltad?
– Sakura. Emellett igazán kezdelek már unni. Nem akarsz a szobámból távozni? 
– Eszem ágában sincs! Beszélnünk kell valamiről, mielőtt még elmész.
– Nem dugok veled, akkor sem, ha fizetsz érte! Gondolnod kéne Konanre is! És most, viszonlátásra, jó volt téged látni!
– És akkor még én vagyok az állat! Nem akarok veled meg Konannel gruppenezni, ha erre célzol! A szexen kívül jár az eszed máson is Itachi?
– Te gyökér!
– Igen, igen, az vagyok. Nem nézed meg mekkora a törzsem?
– Ha egy lépést is teszel felém, lerúgom a vesédet és eladom! Miért nem mész, és baszogatod inkább Konant?
– Menstruál szegény. Meg valami olyasmit is mondott tegnap, hogy ha lehet, tegyem meg azt a szívességet neki, hogy megdöglök.
– És mi tart vissza? Ezt a szívességet igazán megtehetnéd nekem is.
– Az a kőkemény izmos segged! Úúúgy megpaskolnám, hogy azt még te is élveznéd!
– Mondtam már: ha idejössz, megöllek! A seggem hozzám tartozik, egyedül csak az enyém! Nem vagyok olyan langyos mint te, szóval hagyjál békén!
– Mi ez a homofób szöveg? Ne legyél már ilyen passzív! 
– Félreértesz. Nekem a homoszexuálisokkal nincs bajom, csak veled! Peinofóbiám van, ha így jobban tetszik!
– Nekem meg Itachifiliám, és az lenne a gyógyír, ha…
– Inkább mesélek mi volt reggel, csak fejezd be! Abszolút nem vagyok rád kíváncsi.
– Neked többet jelent az a rózsaszín csöcsös dög, mint én? – kérdezte bánatos képpel, de inkább nem válaszolt neki, hanem egész egyszerűen betolatott a fürdőszobába, csakhogy ne kelljen tovább hallgatni. Unta már a másik hülye, idegesítő szövegét, meg túlontúl sokkolta, hogy rá akar valaki mászni, aki nem nőből van. Mondjuk Peintől megszokta már valamennyire ezeket a furcsa a biszexuális megnyilvánulásokat, de akkor is. Megijedt, hogy a végén még tényleg megerőszakolja ez a piercinges kretén, ő meg még agyon sem verheti, mert Hasirama a másvilágra utánaküldi. 
Az most jobban érdekelte, hogy ma estét Sakurával szándékozik eltölteni…

– Itachi, a hülyeséget félretéve, légy óvatos! – dőlt neki a fürdőszobaajtónak pár perc elteltével Pein. Hallotta a hangján, hogy átváltott komoly üzemmódba (fura, de volt neki) és őszintén aggódik. Szinte látta maga előtt, ahogy a homloka ráncba szalad a visszakomolyodás első lépcsőfokaként. 
– Orochimaru a lányt már nagy erőkkel keresteti. Az öcsédet is ráállította, és tudod, hogy ő milyen, ha éppen akciózik. Erre még rájön a kis bosszúhadjárata irányodba és a lány iránti érzései is. Egy időzített bomba Sasukéhoz képest semmi. Fokozottan óvatosnak kell lenni!
– Tisztában vagyok vele és bevallom, aggódok én is. Igyekszem a tőlem telhető legjobban teljesíteni, már csak az öcsém elvetemültsége miatt is. Tudom, hogy a lány semmi esetre sem juthat a kezükbe, különben sok ezer emberrel együtt nekünk is végünk. 
– Meg kell védenünk minden erőnkkel, mielőtt a mészárlás kegyetlensége vörösre festené Tokyo utcáit! Ahhoz meg kétség sem fogható, hogy ez fog történni. Orochimaru és az állatai nem fognak senkit és semmit sem megkímélni. Ezt vésd a fejedbe, Itachi.
– Egy kérdésem van még, mielőtt lelépek – nyitotta ki az ajtót nagy elánnal és Pein elé lépett, hogy feltegye a kérdést, ami már tegnap óta bökte a csőrét. – Honnan tudtad, hogy felfedezte Sakurát a Kuromizumi?
– Onnan, hogy Ino jelentésében az állt: két napja elrabolták Jirayát és Tsunadét…