3. Ködbe burkolózó elmék I.

A Kuromizumi főhadiszállásán


Gyűlölte, ha utasították valamire, ahogy azt is, ha mindeközben agyatlan marhának nézték. Volt esze, nem is kevés, emellett egy Uchihának nem parancsolhat senki, főleg nem neki. Felsőbbrendű volt itt minden féregnél, mind, ami a kvalitásait, mind, ami az intelligenciahányadosát illeti, és ezzel tökéletesen tisztában volt Orochimaru is. Ennek ellenére előszeretettel bosszantotta azzal, hogy olykor ugyanolyan hangnemet ütött meg vele szemben, mint a söpredék többi felével, kockáztatva ezzel a semmit érő életét. 

Már rég meg kellett volna ölnie a férfit, amiért a személyét ilyen pofátlanul derogálta. Egyedül csak az tartotta vissza eddig, hogy tudta: inkább megváltás lenne neki a halál, semmint büntetés, és ő nem olyan kegyes, hogy megadja neki ezt az örömet. Inkább háromszor, a lehető legnagyobb kínok közt megdöglik. Már azzal is a drága idejét fecsérli, hogy a halálán gondolkodik. Inkább a feladatra kellene koncentrálnia.


Rég volt már az alagsorban, annál is régebben volt ő a kihallgató tiszt. Amióta Madara és Orochimaru megszerezték Kabutót, rá már nem volt ezen a téren akkora a szükség. Az új játékszerük sokkal hatékonyabban tudta az embereket faggatni, mint ő; a különböző színű szereivel meglehetősen gyorsan szóra bírt bárkit. A franc sem tudta, hogy mi van azokban a folyadékokban, nemhogy ő; a lényeg számára csak az volt, hogy Kabuto, ellenkezés nélkül kiszedett mindenkiből minden információt, bármilyen fizikai erőszak nélkül, és őt végre hagyták szabadon élni. 

Egyszer kíváncsiságból megkérdezte a férfit, hogy mit rejt az előtte fekvő, ledugaszolt lombik, de ő csak bizarr módon elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy egy olyan szépfiú, mint ő, nem akarja tudni. Örüljön neki, hogy nem ellenségek, így ezt nem rajta fogja kipróbálni, bár nagyon szívesen végignézné, ahogy a kíntól a vizsgálóasztalán vonaglik, miközben vért izzadva kegyelemért sikoltozik. 
Ezek után köszönte szépen, és a tanácsára hallgatva, inkább nem akart tovább kíváncsiskodni, vagy ezen gondolkodni. Férfi létére ettől a pár mondattól is leverte a hideg veríték, és akkor még nem vette figyelembe magát az egész férfit, akitől egyenesen halálfélelme támadt. 

Hátborzongató volt, azzal a szó szerint pszichopata mosollyal az arcán, és az állandó, félhangos motyogásával. A kezében egyfolytában ott egy szike, a köpenye zsebéből vagy tucatnyi tű kandikált ki. A karjai folyamatosan telítve voltak szúrásokkal, kék-zöld-lila foltokkal, hegekkel, és eltérő hosszúságú, illetve mélységű gennyes sebekkel. A saját maga készítette mérgektől egyfolytában éber és feltűnően hiperaktív, a pupillái összeszűkültek egy apró, fekete ponttá, a szemei alatt mélyen látszottak a kialvatlanság barázdái. Sosem látta enni vagy aludni, nővel is csak egyszer mutatkozott, ha annak lehet nevezni azt, hogy épp késelték egymást a kínzókamrában, és ezt még élvezték is. Ha jellemeznie kellett volna három szóval, akkor gondolkodás nélkül ezekre tette volna le a voksát: elvetemült, őrült, ijesztő. És neki, most találkoznia kell ezzel az emberrel. Már ha lehet ezt az entitást valami humanoidhoz hasonló lénynek nevezni.


Odaért az ajtóhoz és bekopogott. Az ezüstös hajú férfi nem váratott magára sokat: pár másodperc elteltével kinyitotta azt és beengedte. A karja, a méregkeverő jelenlététől ismét lúdbőrbe szaladt, de nem ért rá ezzel foglalkozni, inkább beljebb ment. Neki fontos dolga volt itt, mert beszélnie kellett az asztalnál ülő emberekkel, akiket túl jól ismert, akikhez valamikor családi érzések kötötték. Mindig is tisztelte őket és felnézett rájuk. Sosem gondolta volna, hogy ezt a két embert egyszer majd így látja viszont. Meg sem fordult a fejében, hogy valaha a Kuromizumi kínzókamrájában látja viszont Sakura szüleit: Jirayát és Tsunadét. 




Este, egy belvárosi klubban

– Dei, ne vágj már olyan fancsali képet, mintha citromba haraptál volna! Ha nem tűnt volna fel, ez egy klub, ahol viszonylag jó zene szól, és az emberek egymásra tekeredve jól érzik magukat. Javaslom, hogy emeld fel azt a fokhagymagirizd segged, és tedd ezt te is!

Feddő tekintettel nézett rá Konan vagy egy percig, de hogy a kontraszt meglegyen, az ajka szegletében ott bujkált a szokott huncut mosoly is. Fejével a szórakozóhely egy másik pontja felé intett eközben, ahol egy hosszú, fekete hajú, nagyon csinos lány állt, akit Ino, Hinata néven mutatott be nekik. 
Nagyon tetszett neki a lány, de nem mert hozzá odamenni, mert félt, hogy barátja van, és ilyen feltételek mellett kicsoda ő, hogy – jól nevelt férfiegyedként – rátekeredve táncoljon vele. Pedig milyen szívesen tette volna! Nemcsak rá, hanem bele is tekeredett volna nagyon szívesen. Önként, ingyen, többször is.
Istenem, de utálta ilyenkor a konvenciókat meg az anyukája jó nevelését.
– Nem megyek oda hozzá. Mi van, ha barátja van? 
– Akkor maximum, a tapizás után, te is leszel tapizva, de mondjuk nem kézzel, hanem egy baseball ütővel, és marad néhány lila foltod, amely emlékeztet később az estére. 
– Örülnék neki, ha ezt nem ilyen könnyedséggel kezelnéd!
– Szerintem ő az egyetlen lány, aki öngyilkossági kísérlet nélkül hagyná magát, ha nyomulnál rá – huppant le mellé Kisame az üres bárszékre, és mindkettejük kezébe belenyomott valami meghatározhatatlan színű löttyöt, amelynek már az illata is egyenlő volt egy kiadós macskajajjal. Fogalma sem volt, hogy a hústorony a piát honnan szerezte, de ahogy az állagát elnézte, nem is akarta igazán tudni.

Akaratlanul is elfintorodott, mind a beszólás, mind a pohár tartalma miatt, és inkább jó messze tolta magától az italt a pulton. Nem úgy Konan, aki egy hajtásra lehúzta, és még csak bele sem ingott. Az első gondolata az volt, hogy nincs az az istenség, amiért ő is hajlandó lenne meginni azt a valamit a pohárban, a második az, hogy Konan valami ismeretlen eredetű természetfeletti lény lehet, aki nem ismeri az alkoholmérgezés fogalmát. Nem tudta miből van a nő gyomra, de párszor már rácsodálkozott az alkoholtűrő-képességére. Noha ő is elég jól bírta a szeszt, de Konan még Kisamén is túltett, ami azért rendkívül nagy szónak számított. Mondjuk Pein edzette meg, így nincs min csodálkozni, de akkor is úgy bámulta tovább, mintha minimum a világ hetedik csodáját látta volna testet ölteni.
– Valahogy jól meglettem volna a tanácsaid nélkül is, Rondaság! Nagyfiú vagyok már, tudok csajozni önállóan is!
– Nem úgy néz ki, Mr. Spears! Vegyél inkább példát Itachiról! Nézz csak rá! Letolt három whiskey-t tisztán, és alig tíz perc leforgása alatt, már a klub összes jó nője körülötte táncikál. Köztük a drága kis Hinata is, aki valószínűleg kissé feszélyezve érzi magát a mi egyetlen Uchiha-tenyészcsődörünktől, de Ino miatt inkább beállt a sorba. Nézd, hogy tapogatja a kis drágát!

Ellenkezni akart, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert mi van az agresszív barátokkal, a baseball ütőkkel, Hinata akaratával, meg az anyukája jó neveltetésével, de Kisame és Konan felvettek egy olyan pillantás-kombinációt, amelytől inkább nyelt egyet, és befogta a száját. Konantől nem is tartott annyira, mint a kétajtós hűtőszekrény méretű férfitől, aki valószínűleg pusztakézzel képes lenne kiszakítani a gigáját, majd ezek után a kitépett gerincén járna polkát, miközben mosolyog, és énekel valami ízléstelen nótát. Így inkább csendben maradt okos, alamuszi gyermek módjára. Ilyen feltételek mellett felesleges lett volna bárminemű ellenállás. Neki szüksége volt a gégéjére és a gerincére is. 

– Na, emeld meg a valagad, oszt’ mentsd meg a királylányt! De aztán egy szót se arról, hogy milyen zenéket hallgatsz, mert faképnél hagy a csaj, és utána bottal se ütheted nyomát, mert az biztos, hogy megtanulja, hogyan kell teleportálni!

Meg sem várta, hogy mondjon bármit is, Kisame felállt, és egy akkorát taszított rajta, hogy majdnem megtapasztalta, milyen az, ha fejjel előre és pofára esik. Amilyen erővel útnak lett indítva, valószínűleg ez lett volna a sorsa. Még szerencse, hogy jó reflexei vannak, különben még azelőtt elérte volna a pofára esés, hogy leszólította volna Hinatát. Ünnepélyesen megfogadta, ha egyszer ő is egy kigyúrt állat lesz, félelmetes küllemmel, gigászi erővel, és majd fél marhákat fog reggelire enni, akkor addig üti azt a barbárt, amíg kap levegőt, plusz még egy kicsit. Feldobta a gondolat, hogy valaha revansot vehet rajta, de azért még mérges volt rá. 

Dühösen tovább menetelt, egyenesen Hinata felé. Tisztában volt vele, hogy a másik kettő most őt vizslatja kaján vigyorral az arcán, és várják, hogy megfutamodjon, de nem akarta nekik megadni ezt az örömet, így határozottan haladt a megadott úti célhoz, hogy megvalósítsa a tervét. Szerette volna a lányt megszerezni.


Már amikor meglátta, lenyűgözte a szépsége, a csendes határozottsága, a szelíd mosolya, a halványszínű íriszeiből sütő kedvesség. Tetszett neki, hogy nem próbál másnak tűnni, mint ami, ahogy ezt teszi itt görcsösen majdnem minden lány. Felkeltette a kíváncsiságát a zárkózottsága, a tekintetében néha felvillanó szomorúság; szerette volna megtudni, hogy milyennek látja a világot, hogy abban az okos fejecskéjében mi jár. Mindent tudni akart róla, a legfontosabb dologtól a legelhanyagolhatóbbig, mindegy volt, hogy mit árul el magáról – lehetett az a legbanálisabb apróság is –, a lényeg, hogy közelebb érezhesse magához. 

Sosem keltette fel az érdeklődését ennyire még egy lány sem, és ő maga is csodálkozott azon, hogy ez megtörtént. Szégyellte (főleg a neveltetése miatt), de nem igazán törekedett arra soha, hogy tartós kapcsolatot építsen ki bárkivel is – csak elvett és adott, használták és használt. Most meg betoppant az életébe egy totálisan ismeretlen lány a semmiből, ő meg kifordulva önmagából el akarja csábítani, hogy végre megállapodhasson, és tehessen a boldogságáért. Ha nem ő érezné, ha ezt mástól hallaná, megdöbbentené ez az egetverő abszurditás. Most már az sem érdekli, ha kiderül, igenis benne van a képben egy hűn szerető barát, mert ő csak azért is akkor randira fogja vinni. Maximum el kell tüntessen valahol a Ginkarasu környékén egy felesleges hullát. Meg utána le kell üsse a bátyját, Nejit.


Bosszúsan megdörzsölte az arcát, hogy összeszedje magát. Már csak néhány lépés, és eléri Hinatát. Nem gondolhat hullákra, meg gyilkosságra, mert normális úton kell megszerezze. 

Már csak egy lépés. Érezte a mellkasában hevesen lüktető szívének a ritmusát. Az adrenalin szétáradt az ereiben, az agya szédítő sebességgel forgott. Mintha a kedvéért lelassult volna a világ. Megremegett a keze, de most nem adhatta fel, így feszengve megköszörülte a torkát. Rátette a kezeit a lány vállaira; a mozdulatával megállította a táncikálást, ő felé fordult. A tekintetük összeforrt a sejtelmes fényben, öröm lepte el a halványlila szempárt – még két hevesebb szívdobbanás. A vállairól lecsúsztatta a kezeit, a másikéba helyezte őket azok tökéletesen összeillettek – még egy heves szívdobbanás. Magához húzta a kihívóan mosolygó lányt, a testük szorosan összesimult – és hangosan dobolt a szív: papam, papam.
Egy arc süppedt lágyan a vállgödrébe, egy kéz simított végig az oldalán, egy kellemes illat simogatta végig az arcát – és most már érezte: egyszerre szólal fel az a két szívdobbanás. 




Huszonkét évvel ezelőtt


Cím: Kettőszázhuszonkettedik naplóbejegyzés
Tárgy: Blackcherry projekt, béta
Kutató: H. Jiraya


Ma Hasirama személyesen engem keresett meg. (Tsunade ma nem volt itt, hisz bevállalt pár műtétet a kórházban. Hiába dolgozik ő is a Ginkarasunak, még nem szabadúszó, így az ideje nagy részével nem ő rendelkezik. Szüksége van a kórháznak a segítségére, a tudására, elvégre ő a legjobb agysebész egész Japánban. Talán a világon is. Igazán büszke vagyok rá. )
Minden részletre kiterjedően érdeklődött a chipről: hogyan fog működni, mi alkotja, milyen lesz a mechanikája, mikor fogjuk behelyezni, mikor tudjuk kipróbálni, milyen következményekkel járhat. Próbáltam neki kevésbé tudományosan elmagyarázni a működési elveket, az összetevőket, az aktiválást, hogy a használat mivel járhat, de bármennyire próbálkoztam is, valószínűleg csak azt értette meg a halomnyi információból, ami számára a legfontosabb volt ebből a projektből: mindent összevetve, megalkotjuk Tsunadéval a világ leghatékonyabb fegyverét, amely az ő céljait szolgálja. A célokat, amelyek magasztosak, nemesek, világmegváltóak.

Szívesen szolgálom őt, hisz minden vágyam az, hogy közreműködjek a tervei megvalósításában a lehető legjobb tudomásommal. Az, hogy a Blackcherry hamarosan elkészül, messze túlszárnyalja a legmerészebb álmainkat. A tudományos pályánk csúcsa minden bizonnyal ez lesz. Ennek ellenére viszont, ambivalens érzéseim vannak, ha a jövőre gondolok, a végeredményére a munkánknak.
Tudom, hogy a lányunk rengeteg fog szenvedni. Vadászni fognak rá, meg akarják majd kaparintani, egymással versengve fognak vért ontani érte, a lelke, és talán az ép esze is rámegy erre a kálváriára. Sajnálom, mert a saját véremből egy olyan veszélyesen értékes objektumot gyártok, amelyet más emberek a kedvükre használhatnak.
El fogjuk venni mi, a „szülei”, a létezésének a lényegét, amely a lelket formálja: az emberi mivoltot, a méltóságát.
Egy olyan fegyvert kreálok a chip és a lányom által, amely a világ összes tudását (szabad, tiltott és kevésbé tiltott) magában hordozza, és képes lesz ezáltal a világmegváltó csodákra.
Groteszk, de egyszerre sajdul bele a szívem és érzem a bűntudatot szétáradni magamban – Istent fogunk játszani, egy istentelen világban.

De könyörgöm, hogyan kellene cselekednem? Bármennyire is próbálkozom, nem jövök rá a rejtély nyitjára. Én csak a rombolással tudok tenni a jóért.
Én csak ennyit tudok adni, egy megszületőben lévő, szép új világnak.

Állapot: A projekt még folyamatban
Teljesítettségi szint: Nyolcvanöt százalék
Várható befejezés: Negyvenöt nap múlva
Blackcherry születéséiig fennmaradó idő: harminc nap és tizenhét óra
Státusz: Titkosítva




Hajnali fél kettő, valahol Sakura lakásának a környékén


Annyira, de annyira szerette az éjszakát. Most is, hogy totál részegen szédelgett az utcákon Inóval a nyomában – mert ő nagyon intelligens, és a vad szédülés mellett is tudta, hogy kottarészeg – annyira, de annyira gyönyörűnek látott mindent. Ha felnézett az égre, a csillagok és a házak lámpafényei, a kedvéért mókás táncba kezdtek: egy sárgán hömpölygő masszává álltak össze, akár egy festőien szép van Gogh képen. Van Gogh egyébként fasza gyerek volt, – ezt az anyukájától hallotta valamikor régen, de lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal illette – meg talán részeg, amikor festett. Talán neki is van Goghnak kellene állnia és ecsetet ragadni, csak ő nem van Gogh lenne, hanem van Hachi. 

Majdnem felröhögött a saját eszmefuttatásán, de félúton meggondolta magát, mert mégis milyen lenne már az, ha az éjszaka közepén, csak úgy röhögcsélne az utcán. Ő amúgy is kikéri magának, mert egy jóérzésű, törvény - és konvenciótisztelő állampolgár, aki bár a múltban néha legyilkolt néhány embert és utána kirakózott Kisaméval a levágott végtagokkal, ennek ellenére azért odafigyelt a jó hírnevére, tehát egyenesen következik ebből, hogy nincs röhögcsélés az utcán majdnem holtrészegen. Csak úgy szeretné ezt a hitet megerősíteni a miheztartás végett is. 

Bár nem biztos, hogy a jó hírnevét igazán növeli az, hogy épp a járda közepén fekszik, és a csillagokat bámulja nyitott szájjal, miközben a nyála szerteszét folyik. Ebben a szituációban viszont, ki nem szarja le? Ő éppen művész, és alkot, és senki se zavarja a zsenijét, különben arcon bassza két dinnyével. Kész. Akinek nem tetszik, annak a vásznára fogja húzni a pofáját, és még terpentinnel is meglocsolja. Mondjuk, azt sem tudja mi az a terpentin, csak mennyivel jobban hangzott ez, mint a sósav vagy a királyvíz. Ezt majd Hanának is el kell mondani. Tuti ő is egyet fog ezzel érteni.

Tényleg, Hana! Fel kell álljon, nehogy elkéssen. Noha elfelejtette a találkozójuk időpontját, és valószínűleg bőven el is késett, ő így is biztos örülni fog neki, mert az ő Hanája már csak ilyen: meglátja és örül neki, mert ő Hachi, akit ő annyira szeret. Nem számít, hogy éppen mennyi az idő, ő bármikor szereti, mert szeretet egy óra harminc perckor is ugyanúgy fennáll, mert a szeretet erős, kitartó, időtől független, kortalan, önzetlen és jelenleg meglehetősen whiskey szagú. Bár a whiskey szagot nem igazán tudja értelmezni. Ahogy azt sem, hogy Ino, miért jár úgy, mintha lenyelt volna egy egész sereg kacsát.


Csak annyit tudott, hogy ő is módfelett szereti a kicsi rózsaszín Hanát, pont, mint a csillagokat az égen, és azt a furán hideg, merev cukorbotot, amelyet az előbb megnyalt, és amelynek a tetején valami fényes izé volt. Csak azt tudná, hogy miért volt olyan borzalmas íze, ha egyszer szépnek látta a borítását. Talán hanyagolnia kellene éjszaka a cukorkát. 

Esztelenül cikáztak a gondolatok a fejében, ahogy tántorgott a színes hangokból és cukorbotokból álló utcán. Boldogságot érzett, és átölelte az alkoholos mámortól átitatott könnyed tompaság. Egyre sürgetőbbé vált benne a gondolat, hogy feltétlenül kell látnia Hanát, mert meg kell mutatnia neki, hogy milyen szép is az az égen ragyogó csillagfolyondár, mert láttatnia kell, hogy hogyan, és miért öleli a tompaság. 

Meg akarta ölelni, érezni akarta az illatát, táncolni akart vele, és lefesteni a fénylő csillagarmadát. Meg akarta kérdezni, mi az a terpentin, meg hogy lehet-e dinnyét kapni valahol, ha az alkotásban megzavarnák. Meg akarta tudni, hogy hiányzott-e neki, amíg távol volt, és haragszik-e rá, amiért olyan csúnyán köddé vált. Bocsánatot akart tőle kérni, miközben megmutatja neki a legfényesebb pontot az égen, azt a hatalmas, sárga színű cukorkát. Egyszerűen – a maga megrészegült lényével – csak szeretni akarta az ő egyetlen Hanáját.


És ami a legfontosabb… Most komolyan? Ino, miért megy úgy, mintha lenyelt volna egészben egy kibaszott sereg kacsát?!





Éjféltájban, egy belvárosi klub közelében

Tegnap este óta, egyetlen egy név villogott az elméjében kitörölhetetlen fájdalommal: Hinata. Nem értette, hogy mi történt. Nem tudta felfogni, hogy mi, mikor, hogyan és miért történt, csak érezte, hogy a menthetetlen elnyeli a bensőjében keletkezett forró sár. Csak annyi jutott el a tudatáig, hogy elhagyta őt, és ez kimondhatatlanul fájt. 

Azt mondta, hogy vége van a játéknak, de a fenébe is – hogyan lehetne vége, ha ő nem akart neki sohasem véget vetni, és ezt az érzelmi érintőt egyébként is ketten játszották? Ebbe neki is lett volna beleszólása, a döntési jog – a fair játékszabályok alapján – neki is megjárt. Egy ilyen horderejű dologban nem dönthetett volna egyedül, pláne ennyi év játszmázás után. Nem érezte jogosnak, hogy ennyire összetörte, mikor küzdöttek éveken át. Még akkor sem, ha ő is ezt csinálta vele egyfolytában, nap-nap után. 

Nem is tudta, mi teríti inkább padlóra: a bűntudat, hogy ilyen hosszú ideig bántotta a lányt, vagy az önsajnálatba torkolló fájó vágyakozás valami olyan után, ami már elérte az elérhetetlenség kategóriáját. Ő maga tehet róla, hogy eljutottak idáig, ő maga tehet róla, hogy elhagyta végül a lány, és ez volt az a részlet, amely felbosszantotta a leginkább. Magához akarta láncolni örökre, ehelyett a lehető legmesszebb taszította a lányt. Meg sem érdemli igazán. 


Mert végül is mit csinált? Bántotta, belérúgott, nem engedte, hogy megtalálja a boldogságát. Állandóan bosszúságot okozott neki, megsértette, a lelkébe gázolt, játszadozott vele, társa lett a bizonytalanság. Hol ellökte, hol magához vonta, néha kedves volt, néha feltűnően makacskodó és goromba. Szerették és egyszerre gyűlölték egymást, megsiratták és boldoggá tették egymást. Fájdalmat okozott neki, tönkretette, és sosem kérte a bocsánatát. Sohasem mondta el neki, hogy mennyire fontos helyet foglal el a szívében, helyette inkább elfutott előle, Sakura után. Bántotta és idiótán viselkedett, mert nem tudta, hogy valójában őt szereti. Nem is ő lenne, ha ezt a felfedezést más hozta volna elő, nem pedig az elválás. Mára már tudja, hogy mit jelent neki, és ha kell, térden állva csúszik előtte, hogy a tudomására hozza azt, amire évek óta várt. Nem hagyhatja veszni Hinatát!

Belépett a zajos klubba, ahová általában hétvégente jártak, ha éppen nem voltak egyikőjüknek sem a következő héten vizsgák. Neji azt mondta, hogy itt lesznek, így a tekintetét elkezdte végig járatni a tágas, színes fényekben villódzó teremben. Vizslatás közben a szíve egyre hevesebb tempót diktált, ahogy a keresett személyhez – a sejtése szerint – minél közelebb járt. Annyira erősen érezte lüktetni a mellkasát, hogy már-már félő volt, hogyha szemtől szemben lesznek egymással, a ketyegője egész egyszerűen elszáll. Végül rálelt, de elmaradt a várt hatás.

Épp elcsípte a szeme sarkából, ahogy kézen fogva elvezeti Hinatát egy szőke hajú srác. Minden egyes lépéssel, amellyel távolabb került tőle az újdonsült pár, úgy érezte, mintha egy tőrt vágnának a szívébe, és ott erőteljesen megforgatnák. A mellkasára mázsás súly telepedett, a levegő, és valami fájdalmasnak a nyomása, tompán nehezedett rá. A szíve, úgy érezte, hogy ott maradt az összefonódó kezek szorításában, és végül, majd ott leli a halálát. 


Már csak azt járt a fejében szakadatlan, hogy legszívesebben megölné azt a szemetet, mert meg merte érinteni Hinatát. Már csak az tudta foglalkoztatni, hogy valami fájdalmasan kaparja a torkát. Ismét végig kellett nézze, ahogy az ajtó becsapódik a lány után. 

És most ismét bezárult előtte egy ajtó, hogy kinyíljon benne egy új, egy merőben más. Csak azt nem érti, hogy ebben mi az, ami ennyire pokolian fáj…





Öt évvel ezelőtt egy fázós estén


Eljött az idő. Tudta, hogy mennie kell. Elérkezett a bosszú ideje. A mai nappal kezdetét veheti a bosszúhadjárata a bátyja ellen: végre rátérhet arra az útra, amelyet ő jelölt ki neki. Kár, hogy ezért a kis szívességéért meg fog halni. Talán szívességet is tesz neki azzal, hogy megöli; és bár Uchihaként utált jótékonykodni, ezt most örömmel megteszi neki. Nem volt számára sosem kérdés, hogy ezt a végkifejlettet szánja neki – a bocsánatát úgysem érdemli.

Már mindent lerendezett; az összes szálat elvarrta, amely ehhez a helyhez kötheti, az összes hidat felégette maga mögött, hogy ne lehessen hova visszatérni. Nem engedhette meg magának a hazavágyódás luxusát, így muszáj volt mindent lerendezni, muszáj volt attól a kevés embertől is megszabadulni. Nem volt túl nehéz dolga, hisz a szülei már négy éve halottak, a barátai számát egy kezén össze tudta volna számolni. Nem kellett sokat így, az egyébként fájdalommentes búcsúzkodással bajlódni, és ezért igazán hálás volt. Egyedül csak azt bánta, hogy Sakurát itt kell hagynia, hogy olyan durván bánt vele tegnap. 
Összetörte a szívét, a lelkét, őt magát teljes egészében. Ő volt az egyetlen személy, akit nem akart bántani, egyike volt azon keveseknek, akiket szeretett és szerették, aztán mégis neki okozta a legnagyobb sebeket.

Előre eltervezte, hogyan fogja magát a lánytól elszakítani. Undorodott magától, de nem annyira, hogy ez eltántorítsa a megvalósításától és megakadályozza a tervét. Felhívta magához azt a lányt, aki hónapok óta ostromolta az üzeneteivel, ajándékaival, a szerelmével, ezzel egyidőben, Sakurát is áthívta magához, aki rajta kapta őket szex közben. Pont, ahogy eltervezte. Sakura reakciójával viszont aligha számolt: szó nélkül elrohant, még csak egy rossz szót sem szólt. 

Valahol a szíve mélyén remélte, hogy a lány majd őrjöngeni fog, vagy meg fogja ütni, vagy krokodilkönnyeket ejtve sírni fog. Ehelyett elsétált: csendben, savanyú arccal, könnytelen. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt neki annyira fájdalmas ebben a mozzanatban, pedig még listája is volt. Az, hogy a lány látszólag nem akart érte küzdeni, az, hogy érzelmek nélkül akceptálta a megcsalást, az, hogy amikor Itachi elment, az arcán ezernyi érzés tündökölt, vagy az, hogy az ajtajának a csapódása annyira végzetesnek és véglegesnek tűnt. Rendkívül bántotta, hogy Sakura csendesen, önmagában tombolt. Látni akarta a szemében kígyózó haragot, gyászt, fájdalmat, dühöt. 

Aztán két nap múlva végre meglátta, és úgy érezte, hogy a kívánságával ellentétben, soha többé nem akarja látni azt az érzelmekkel telt smaragdot. Nem bírta a többszörösen megtört lány alakját nézni, aki az állítólagos sírja felett gubbasztva, előre-hátra inogva, csendesen folydogáló könnyekkel hintázott. Gyászolta, mert eljátszotta a saját halálát, s gyászolt ő is, mert elhihetett mindenkivel egy öngyilkosságot. 

Gyászolt, mert aznap valóban meghaltak valakik. 
Uchiha Sasuke lelke, az addigi érzései, a személyisége, a benne lakozó gyermek, a múltja, jelene, jövője, minden, ami őt jelentett, eltemetettet és holt. Sasuke Uchiha, élt tizenhat évet. Mellette nyugszik a fény, az öröm, a boldogság, a mindenkit vigasztaló szív, a huncut szerelem, a bizalom: tizenhét évet élt az eddigi Sakura Haruno. 

És ez fájt neki.