Hajnali három óra, egy emeletes ház tetején
– Halihó, itt Kisame bácsi! Mi a helyzet, Szivi?
– Itt vagyok az ajtó előtt, engedj ki a tetőre!
Az utasításnak engedelmeskedve felállt, és egy mosollyal az arcán kieresztette magához a nőt. Igazán kedvelte, és ennek igazolására csontropogtatóan magához ölelte. Itachit leszámítva benne bízott a legjobban, ennek függvényében az életét is bármikor a kezébe adta volna.
Mivel nem járt még Konan a tetőn, megfogta a kezét, és leültette a kis helyiségben található képernyők elé, amelyeken Sakura lakásának minden pontja látható volt. Tudta, ha megfázik a lányka, akkor kibelezi Pein, ezért útközben a vállaira helyezett egy jó vastag pokrócot, és forrócsokit is adott a kezébe, nehogy megfázzon a fűtetlen helyiségben. Ő maga, a mancsai közé fogta a már langyos kávéját, és hogy ne aludjon el, szürcsölni kezdte azt. Ahogy a gyomrába ért a fekete nedű, érezte, hogy kissé felmelegszik és lassanként éberebb lesz.
– Deidara az előbb telefonált, hogy hamarosan megérkezik és levált téged, csak előbb hazakíséri a feketehajú királylányt – törte meg a csendet Konan, és felé fordult egész testével, hogy rendesen tudják lefolytatni a párbeszédet. Az ajkán mindeközben megjelent a szokásos huncut mosoly, ahogy a bögréje felett a szemébe nézett. – Még most sem hiszem el, hogy tényleg hajlandó volt a csaj beszélgetni vele anélkül, hogy egy fegyvert nyomtunk volna a fejéhez!
– Szerintem csak azért, mert megsajnálta azt a szerencsétlent – röhögött fel jóízűen, ahogy a pár órával ezelőtt történeteket felidézte, ő maga is elcsodálkozott azon, hogy Deidara komolyan férfiként viselkedett. – Mindenesetre, remélem, nem cseszi el és végre megembereli magát, ellenkező esetben ugyanis kiherélem.
– Én is reménykedem benne, mert ráférne már egy rendes lány, aki hagyja is magát, és az első adandó alkalommal nem menekül el, vagy nem akarja megöngyilkolni magát… De hagyjuk is ezt. Eddig mi történt odalent?
– Itachi művészre itta magát, így pár perccel ezelőtt arról beszélt, miközben Sakura fejét nyalogatta, hogy nem érti, az embernagyságú vattacukrok miért beszélnek, ha egyszer halottak.
– Akarom én ezt tudni?
– Szerintem nem! Bár azért valljuk be, ez kurvára vicces.
– Az, hogy Itachi azt hiszi, hogy a rózsaszín egy humanoid nyalóka, vagy az, hogy az Uchiha kottarészeg?
– Az első variáció értelemszerűen. A második inkább meglep. Én még nem is láttam Tachit részegen. Mi lelte?
– Izgult a találka miatt. Olyannyira, hogy még Pein képét sem verte be, pedig már megint buzizott vele!
– Peinen, már meg sem lepődök, az a csoda, ha nem akarja a kedvenc Uchihánkat megdugni. Viszont a másik alanyra áttérve, értem én, hogy a kislány a gyermekkori szerelme, a lelkitársa, az istennője, a merevedésének az okozója, a szívének egyetlen csücsöke és a viszontlátás miatt zavarban van, de azért zavar-oldás címszó alatt erős túlzás volt benyakalni egy fél üveg whiskeyt, másfél üveg vodkát, meg három hatalmas nagy pohár tequilát. Ez még engem is kiütne, nemhogy őt, aki bár bírja, évente viszont csak kétszer, ha iszik.
– Kisame, te is tudod, hogy éveken keresztül mást sem csinált, csak a lány után sóvárgott. Ne ítéld el őt ezért! Gondolj csak bele: eltűnt kilenc évre, most hazajött hozzá, és hiába örül neki a lány, a tüskék ott vannak mindkettőjükben. Meg kell emészteniük közösen az eltűnés és a visszatérés tényét, meg kell beszélniük az érzelmeiket, a felgyülemlett fájdalmat, feszültséget, ki kell újból ismerniük egymást. Kilenc év hosszú idő. Megváltoztak mindketten, így újra meg kell ismerniük egymást. Már nem azok a gyerekek, akik akkor voltak. Jelenleg úgy néznek egymásra, mint egy istenített képre, amelyet éveken keresztül melengettek a lelkükben és… Oh, te jó, ég! Ott meg mi a franc történik?! Az előbb még volt rajta ruha!
– Mondtam, hogy Itachi művészre itta magát…
– És az mióta művészi, hogy meztelenül rohangál egy gumikacsával a kezében, meg egy vörös melltartóval a fején, miközben azt kiabálja, hogy én vagyok a legnagyobb jedi?!
– Szerintem tök művészien himbálózik a lába között a jancsija, bár nem igazán tudom ezerszázalékosra értékelni, mert nem vagyok sem művész, sem buzi. Mindenesetre becsüld a rendhagyó szépséget ebben az elkorcsosult világban, bármily formában is ölt testet. Vagy valami ilyesmi. Azt hiszem.
– Nem kellene leállítanunk mielőtt még valamelyiküknek baja esik?
– Inót, Sakurát vagy Itachit?
– Miért, Ino mit csinál? Én nem is látom sehol!
– Ne aggódj, percekkel ezelőtt ment be a fürdőbe, véleményem szerint pancsolni. Szerintem kutya baja sincs neki. Látod – bökött a képernyőre, ahol a fürdőből épp egy nagyon illuminált, nagyon vizes Ino lépett ki, kócosan, mosolyogva és természetesen évakosztümben, hogy máshogy. – Már meg is jött, és teljesen élőnek néz ki!
– Ja, élőnek. De úgy néz ki, a melltartóval meg a kacsával, egy mozgalmat indított el Itachi…
Aztán két órán keresztül mást sem csináltak – immáron Deidarával kiegészülve –, csak döbbenettől elnyílt ajkakkal figyelték a kissé idegesen rohangáló, de azért meglehetősen jól szórakozó Sakurát, meg a kétéves gyermekként randalírozó Inót és Itachit. Végignézték, ahogy a jedi avanzsált részegek fénykardozásba fogtak Darth Sakura ellen, miközben az utóbbinak jócskán meggyepálták szobanövényeivel együtt az idegrendszerét is; végigröhögték, ahogy a rózsaszín próbálta a két hülyét felöltöztetni, megetetni, megnevelni és rendes mosakodásra bírni, miközben azok elszántan, egy meglehetősen perverz vigyorral az arcukon megcsöcsörészték. Már azt hitték az este gruppenbe fog torkollni, amikor elkezdtek a nevetéstől szó szerint sírni: a három „felnőtt” nekiállt gyermekdalokat énekelve színezni, sütit majszolni, párnacsatázni, vonatozni és körmöt festeni. Mert ugyan mit akarna csinálni egy részeg férfi, ha nem pink-vörös-kék-zöld-sárga körömlakkot a körmeire festetni, miközben karaokézik?
Nem is tudták, min csodálkoztak jobban. Azon, hogy Sakura nem hajítja őket ki, hanem még bele is megy a játékaikba, vagy azon, hogy mennyire aranyos az IQ-fogyott, és meglehetősen részeg Ino és Itachi. El sem akarták hinni, amikor hajnali öt környékén látták, hogy a két hiperaktív gyerek végre valahára kifáradt és elmentek aludni. Természetesen ugyanabba az ágyba, mint Sakura, mert hová is feküdhetnének egy háromszobás lakásba, ha nem mellé.
Elalvás előtt, a középre szorult rózsaszín kapott három nyálas-cuppanós puszit a szőkétől, ő cserébe álomba simogatta; Itachi egyszerűen csak hozzábújt, és motyogott neki valamit. Sakura megdöbbenve meredt egy darabig maga elé, majd elmosolyodott, és a férfihez bújva ő is végre aludni tért.
Mindhárman megrendülve nézték, ahogy a mindig kemény, szigorú, nagydumás barátjuk, hogyan válik hiperérzékeny pudinggá a rózsaszín mellett, és a döbbenet ellenére, azért rendkívül örültek neki.
– Sosem gondoltam volna, hogy a rettenthetetlen Itachi egyetlen mumusa egy rózsaszínhajú lány, aki olyan cukorfalat, hogy belehalsz – szólalt fel halkan hosszú percekkel később Kisame, ügyelve arra, hogy a már alvó Deidarát fel ne ébressze fel. – A pia mennyisége viszont akkor is túlzás.
– Bagoly mondja verébnek, hogy szalonna! Neked is egy nő a gyengepontod, te is rengeteget ittál annak idején, szóval vegyél vissza az ironizálásból!
– Az már rég volt, Konan. Elég régen ahhoz, hogy ne beszéljünk róla ma itt.
– Attól függetlenül még fáj, és üt, ha rá gondolsz. Az idő gyógyír, de a szíven a repedés nem fog begyógyulni.
– Igazad van, de kezdesz túl lányregényes lenni, Szivi! Egy bűnszervezet másodfeje a faszid, te többszörösen körözött bérgyilkos vagy elég szép vérdíjjal a fejeden, ennek ellenére ilyen puhány dolgokról beszélsz nekem. Kiakasztod a deviancia-ambivalencia mérőmet, te nő!
– A faszim egy biszexuális barom, aki ebben a szituációban abszolút nem játszik. Ez most nem róla szól. Én meg attól, hogy vérben tocsogok havi szinten egy hétig – és ezen most nem a menstruációmat értettem – még lehetek érzékeny!
– Ja, érzékeny vagy. Az aktuális delikvenst is sírva belezed ki. Szép is a humanizmus, meg a gyengédség, mindjárt sírok tőle én is!
– Hogy te mekkora egy fasz vagy, Kisame! És ne, ne mutasd meg, hogy igazold a szavaim!
– Tudod Konan – húzódott keserédes mosolyra az ajka –, ha már témánál vagyunk, elárulok neked valamit. Ebbe a két mondatba most beletrafáltál, Szivi. Amikor elhagyott egy másik férfiért, pont ugyanezt mondta Noriko is…
Éjfélkor, a Kuromizumi főépületében
Megdöbbenve meredtek rá a foglyok, valószínűleg meglepte őket a tudat, hogy él. Ők is – akár a lányuk –, úgy tudták, hogy meghalt hat éve, valami elhagyott placcon, a város szélén.
– Hogy kerülsz ide, Sasuke? – kérdezte Tsunade döbbenten, de a hangja erőtlen volt a sok kínzástól, így alig hallatszódott a kérdéséből is valami. Látszott rajta, hogy nem sok választja el a haláltól, illetve rettentően szenved, de próbált a férje miatt erősnek maradni.
– Itt ma én kérdezek, nem pedig ti! Gondolom nem olyan meglepő, de a Blackcherryről fogunk beszélgetni. Előre szólok, hogy ha nem beszéltek vagy hazudtok, akkor Kabuto alkalmazni fogja rajtatok a csecse kis szereit, és akkor önként is tudtok majd dalolni. Ne akarjátok, hogy ezekhez a csúnya módszerekhez folyamodjak!
– Inkább meghalok, de a lányomról soha többet nem mondok semmit! – köpte a szavakat Jiraya, aki valamennyivel jobb állapotban volt a feleségénél, de vele is könnyűszerrel tudott volna végezni, ha akart volna. Ő viszont egyelőre életben akarta hagyni, mert kellettek az információi.
– Akkor, csakhogy tisztázzuk a játékszabályokat, – lépett oda Tsunadéhoz, hogy ezek után felkapja és a haldokló nő nyakához szorítson egy kést –, vagy beszélsz, vagy a drágalátos feleségednek annyi!
Érezte, hogy a szorításában vergődő nő tiltakozni akar, hogy hallgatásra akarja a férjét ösztönözni, ezért intett Kabutónak, hogy a speciális nyugtatóinjekciót adja be neki. A szertől alig egy perc után abbamaradt a mocorgás, a nő ellenkezése semmivé lett. Jiraya ellenállása is egyértelműen megtört, így most már tisztességesen tudtak beszélni.
– Ha életben hagyjátok a feleségem, akkor beszélek! Kérlek, tedd őt le, és akkor válaszolok a kérdéseidre!
– Rendben van – mondta, és a szavait igazolva visszafektette az ágyra Tsunadét. – Akkor beszélj nekem a tudatpecsétről, a működéséről, hogy mikor, és milyen módon fog megtörni.
Hajnali négy óra, a Hyuuga rezidenciánál
Rég érezte már magát ennyire jól, mint ma este. Deidara igazi úri ember volt vele, emellett folyton megnevetette. Szabadnak, gondtalannak, boldognak, egy csintalan gyermeknek érezte magát, akinek sohasem kell felnőni. Mert gyermekké lettek ezen az estén mindketten – hintáztak a játszótéren, versenyeztek, kinek a papírhajója ér el a folyón messzebb, versenyt futottak a sportpályán, fára másztak, egy halomnyi cukrot és süteményt magukba tömtek, belógtak a hajnali mozifilmre, egymásra licitálva mesélték a vicces, kínos, vagy éppen drámai eseményeket az életükben. Utoljára akkor érezte magát ilyen jól, amikor Narutóval…
Nem, nem gondolhat rá ezekben az önfeledt percekben. Ez most nem az a helyzet, ahol szentimentálisan kellene maga elé merednie, hogy a múlton rágódjon a jelenét elfeledve. El kell végre felejtenie azt az idiótát!
– Jól érezted magad, Hinata? – kérdezte Deidara egy szégyenlős mosollyal az ajkán, és megmert volna rá esküdni, hogy még bele is pirult, amikor a nevét kiejtette. Jól esett neki a srác figyelmessége, ezért visszamosolyogott, és belé karolt, annak a legnagyobb döbbenetére. Nem sok kellett, hogy felnevessen a zavarán, de türtőztette magát, így csak megmaradt a jól bevált mosolygásnál. Még sosem jött tőle senki sem zavarba, ezért nagyon jól esett neki a zavart reakció.
– Nagyszerű este volt, ahhoz képest, hogy csak most ismertük meg egymást! Jól szórakoztam! Igazán. Te, jól érezted magad?
– Ha azt mondom, remélem, hogy a többi találkánk is ilyen lesz, akkor az kielégítő válasz? Mert nagyon reménykedek benne, hogy lesz következő alkalom is, mert eszméletlenül élveztem ezt a kiruccanást! Ne haragudj, ha tolakodó vagyok, én csak…
– Benne vagyok – szakította félbe mérlegelés nélkül az egyre jobban magyarázkodó szőkét, aki erre teljesen elnémult és hitetlenkedve méregetni kezdte. Úgy nézett rá, mintha magát a Szűz Máriát látná. Most már nem tudta magát mérsékelni, és úgy istenesen elnevette magát. Képtelen volt elhinni, hogy ennyire megkedvelte a srác. Bár mi tagadás, ő is így gondolt rá. Megkedvelte, és szívből remélte, hogy találkoznak még.
– Akkor, mit szólnál hozzá, ha holnap hét órakor a könyvtár előtt találkoznánk?
– Ott leszek, ígérem!
***
Álmatlanul feküdt az ágyán. Amióta felvette a pizsamáját és lefeküdt, hogy végre aludjon egy kiadósat, csak forgolódott. Túl sok minden terhelte a szívét, lelkét, az agyát. Túl sok gondolat és érzés cikázott át rajta ahhoz, hogy elérje a nyugodalmas alvás. Randizni fog holnap Deidarával, holott ő valaki másra várt.
Bosszúsan a párnájába nyomta az arcát, hogy azok elnyeljék a sikolyát. Egyszerűen nem értette önmagát. Elhatározta tegnap este, hogy elfelejti azt a marhát, eldöntötte, hogy tovább lép, hogy nem vár rá tovább. Ehelyett mit csinált? Várta, hátha megjelenik és végre minden a helyére áll.
Végül is a helyére állt. Megismert egy kedves, okos férfit, akivel jól érezte magát. Igazán megkedvelte Deidarát. Mégsem tudott azon túllendülni azon a kis szúró érzésen, hogy valami nincs rendjén, hogy ennek talán nem így kellett volna történnie, hogy néha Narutót kereste a tömegben a játékok közben, nem Deidarát.
Maga sem tudta, hogy mit várt. Nem akart sohasem nagy lélegzetű szerelmi vallomásokat, meg örökké tartó rózsaszín felhőket, mint a legtöbb szerelmespár. Egyszerűen, csak anélkül akart vele lenni, hogy a kelleténél többször bántanák egymást. Azt akarta, hogy Naruto mellette legyen, hogy végre megszűnjön ez a kettejük között feszülő bizonytalanság. Nem értette, az a hülye, miért olyan vak, hogy nem ismeri fel az érzéseit. Nem értette, hogy az élet miért pont most sodorta az útjába Deidarát. Nem értette, hogy mit akar az új szőkétől, nem tudta, hogy a két szőke férfitól tulajdonképpen mit vár. Nem értette, hogy mi ez az érzelmi katyvasz, ha látja a lelki szemei előtt Narutót és Deidarát. Nem értett ő már semmit sem.
Se Narutót, se Deidarát, se önmagát…
Hajnali öt óra, egy meglehetősen fáradt lány lakásában
Sosem gondolta volna, hogy a második találkozásuk ilyen lesz, hogy ez ennyi élménnyel, érzéssel, új felfedezéssel fog járni. És ez most koránt sem csak arról szólt, hogy többek között látta ádámkosztümben Itachit.
Egy héttel ezelőtt, bele sem mert gondolni, hogy ő valaha boldog lesz még. Nem mert sem az önfeledt játékra, sem a nevetésre, sem a szívből jövő mosolygásra gondolni, valahol a szíve mélyén úgy érezte, hogy talán el is felejtette, hogyan kell mindezt csinálni. Nem hitte volna, hogy a válláról, az a mázsás súly, amely évek óta kitartóan nyomta, valaha is le fog gördülni. Nem hitt benne, hogy a mellkasára telepedett nyomás valaha is meg fog szűnni. Most azonban megtörtént, mert ő, a csodával határos módon hazaérkezett. Tudott neveti, mosolyogni, nevetni, lebegni a könnyedséggel, szórakozni. Mintha valami megtört volna benne, mintha átszakadt volna egy masszívan felépített gát. Az egyik legnagyobb fájdalmát tartalmazó léggömb végre szétpukkadt, és szabadon repkedhetett. Noha haragudott rá és a feszültség szó szerint szikrázott benne, boldogság töltötte el a lelkét, ahogy a mellette fekvő férfire nézett.
Megváltozott az évek alatt, mind, ami a külsejét, mind, ami a belső tulajdonságait illeti, egy azonban fix maradt úgy tűnik: a hozzá fűződő érzéseiben nem változott meg Hachi. Ez egyszerre váltott ki örömet belőle és keletkezett tőle sírhatnékja; azt viszont már maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Egy valamit tudott csupán: az alapoktól kell a barátságukat, a kapcsolatukat, a fennmaradó érzéseiket újjáépíteni. Ez az idilli állapot, úgy sem fog örökre fennmaradni.
– Jó éjszakát, Sa …– cupp – …ku …– cupp –… ra… – cupp. Három hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcára Ino, amely kissé váratlanul érte, de azért viszonozta a kedvességet. Melegség áradt szét az egész testében, ahogy a vidám mosolygó, gyönyörű arcot nézte. Örült, hogy ma hajnalban jól érezte magát, mert mostanában mindig búskomor volt és már aggódott érte. A komorsága okát nem árulta el, bármennyire erőszakosan is kérdezgette, így csak reménykedni tudott benne, hogy a szőke idővel jobban lesz.
Közelebb húzódott hozzá, és simogatni kezdte a haját, pont úgy, ahogy akkor szokta, mikor Ino, a rémálmai miatt sikítva ébredt. Nem sokkal később, talán fél perc elteltével, már hallotta is, hogy egyenletessé vált a bal oldalán szuszogó szőkeség lélegzetvétele. Nem tudta megállni, így jókedvűen felnevetett. Óvatosan megsimogatta a lány kisimult arcát, betakarta állig, majd visszafordult a jobb oldalán heverésző férfihez, aki kapva az alkalmon, rögtön átdobálta rajta a kezét-lábát-haját, és az arcához nyomta az övét.
A szíve a váratlan mozdulatoktól meglódult, az alhasából kiindulva végig futott valami kellemes remegés a gerincén. Bár gyermekkorukban sokszor aludtak egymás mellett, ez merőben más volt, egy szinte teljesen új élmény. Szinte hallotta a dobhártyáján keresztül, hogy száguldozik az ereiben a vér, az egész testét ellepte a feszült melegség. Beleremegett, ahogy a férfi orrából kiáramló lélegzet a nyaka érzékeny bőréhez ért, lúdbőrös lett a karja, amint az ajka a füléhez ért. Nem is vette észre, hogy mikor, de Hachi a tenyere közé fogta a kezét, és apró puszikat kezdett el a halántékára adogatni.
– Hana – suttogott bele a nyakába, a részegsége ellenére nagyon is érthetően – ,vattacukor illata van a hajadnak…
A férfi nem szólt többet, csak halványan elmosolyodott és adott még néhány puszit az arcára, mielőtt elnyomta volna őt is álom. Hamar álomba merült Hachi, nem foglalkozva azzal, hogy a szavaival, az ártatlan puszijaival épp megrepteti a szívét, a lelkét. Miközben hallgatta és érezte az egyenletes, mély szuszogást, nem volt képes másra, csakhogy a körhintázó mellkasát némileg kontrollálva, meredten bámuljon maga elé.
Talán egy perc elteltével végre magához tért, és hitetlenkedő mosollyal odafordult Itachi felé. A kezeit ő is a másik dereka köré fonta, közben kényelmesen befészkelte magát az ölelő karok közé. Lehunyta a szemét, hogy végre ő is aludjon, de az álom messziről elkerülte ezen az estén, mert szüntelen az imént lejátszódott jelenetre gondolt.
Az előbb kiejtett szavakra tisztán emlékezett, mert hallotta már őket egyszer, bár meglehetősen rég. Őrült tempóban kezdett vágtatni a szíve, ahogy felelevenítette maga előtt azt az estét: Hachi akkor mondta el neki először ezekkel a szavakkal, hogy szerelmes belé.
„ A kedvenc édességem a vattacukor. És tudod, hogy ez hogyan függ össze a boldogsággal? Mert számomra a boldogság az, Hana, hogy vattacukor illata van a hajadnak, és amikor az illatot felém sodorja a szél, én rájövök, hogy én vagyok a legszerencsésebb férfiember a világon, mert ezt az illatot bármikor érezhetem, hisz mi ott leszünk egymásnak örökké.”
Szívből kívánta, hogy Hachi szavait meghallja egy istenség.
Öt óra hét, valahol egy tetőn
– Na, milyen érzés a nődet egy másik férfi karjaiban látni, aki ráadásul a bátyád? – kérdezte Karin a lehető leggúnyosabb hangsúllyal, pedig a mondandójával is épp eléggé telibe talált. A szavak és a látvány együttes hatására, a másodperc tört része alatt olyan elementáris harag lepte el a testét, hogy legszívesebben fogta volna a vörös hajú lányt, és puszta kézzel elroppantotta volna a gerincét.
– Pofa be, te kurva, különben itt helyben megöllek!
– Ejnye, Sasuke, ne rám legyél mérges, amiért a bátyád benevezett a lyuksógor címért! Ez tőlem teljesen mértékben független, csupán a kis ribancon múlt ez az egész. Nézz szembe a tényekkel: sohasem szeretett téged úgy, ahogy a bátyádat, emellett eltelt a kis színjátékod óta öt teljes év. Mégis mit vártál? Hogy majd élete végéig gubbaszt az üres sírod mellett, és hullajtja érted a könnyeit? Ha igen, akkor idiótább vagy, mint hittem!
– Utolsó figyelmeztetés, Karin – dörrent rá a lehető legvérfagyasztóbb hangnemben, és mielőtt a nő tehetett volna hátrafelé néhány lépést, elkapta a torkát, hogy megakadályozza ebben. – Még egy rossz szó, és anélkül távolítalak el az élők sorából, hogy a műveletből bármit is észrevennél. Világos voltam, vagy esetleg írjak egy külön kérvény?
– Nem értem, hogy ezek után is, miért ragaszkodsz hozzá ennyire. Nem érdemel meg téged! Ez csak egy…
Meg sem várta, hogy befejezze a mondandóját a vörös, nemes egyszerűséggel a tető peremére lépett, és ellökte őt. A nő sikolya élesen hasított a levegőbe, de nem foglalkozott vele, tudta, hogy úgyis felfogja az esését a harmadik emeleten lévő erkély. Az már más kérdés, hogy közben tízemeletnyit zuhant, az viszont már legyen az ő baja. Figyelmeztette, hogy ez lesz, így lehetett volna körültekintőbb is.
Visszasétált az előző megfigyelőállásba, mintha mi sem történt volna, majd a távcsövét a szeméhez illesztette. Minél tovább nézte az egymás mellett alvó bátyját és Sakurát, annál elemibb harag, gyűlölet és őrület lepte el. Igaza volt Karinnak: Sakura nem érdemli meg. Az ő tulajdona, csakis az övé, ő mégis mással hentereg! Csak ő érintheti, csak ő lehet a közelében! Csak őt szeretheti, csak őrá gondolhat, csak őhozzá bújhat oda, de elfelejtette, és a bátyjával teszi mindezt! Megcsalta őt, eldobta az emlékét, meggyalázta a nevét! Teljes szívéből gyűlöli azt aljas, hazug, mocskos némbert! Nem több, egy ostoba kurvánál, aki az első jöttmentnek odadobja magát! Pedig ő mennyire szerette! Pont ugyanazt művelte vele, mint Itachi: a nyomorba taszította, elárulta, összetörte, belérúgott, amikor a földön hevert. Gyűlölte mindkettőt.
A dühtől és a rátörő tébolytól, szinte az egész teste remegett, a szíve hevesen vágtázott. Torz mosolyba rándult az arca, ahogy az ismerős fejzúgás és a monoton doboló hang ellepte. Az izmai megfeszültek a nagy erejű adrenalin-áramtól; az ajkába akkorát harapott, hogy eleredt a vére. Amint megérezte a szájába szivárgó fémes ízt, beletépett a hajába, és őrült módjára, előre-hátra hintázni kezdett.
– A gyilkos és a naiv lány. A bátyám és a nő, aki valaha szeretett, a testvérem és barátnőm, akiket valaha szerettem. Meg kell ölnöm őket, bármi áron. És én élvezni fogom, mert pokolian szeretem őket…
Egy lakás sárga konyhájában
Utálta a reggeleket. Ezt a reggelt meg végképp. Szemét dolognak tartotta, hogy arra kellett kelnie: a napfény majd kisüti az agyát a retináján keresztül, hogy annyira kibaszottul fáj a feje, hogy majd megdöglik, hogy a szoba valamikor átment ringlispielbe, hogy valamiért fáj a segge, hogy rettenetesen szomjas, de persze emellett vizelnie is kell, meg úgy alapvetően nem is hallja, hanem inkább látja a hangokat, amelyek kínozzák a szemein keresztül.
Nagynehezen feltápászkodott, közben pedig próbálta belőni, hogy mégis hol a fityfenében lehet. Olyan erősen gondolkodott, hogy az egyébként is kótyagos feje, csak még erősebb sajgásba kezdett, de azért bevillantak neki az előző éjszakáról olyan látomásszerűnek tűnő képek.
Határozottan aznapos volt, ez nem vitás: erről árulkodtak az intezíven sajgó tagjai is. Mondjuk annyi piától, amit ő ledöntött, az a csoda, hogy egyáltalán még él, nemhogy egy kis macskajaj miatt aggódjon. Ez első üveg vodka meg whiskey még tisztán élt az emlékeiben, utána csak nagy feketeség és filmszakadás. Aztán talán valami drogot is bevehetett, mert nyilvánvaló, hogy nincsenek két lábon járó vattacukrok, és határozottan emlékezett arra, hogy valami dinnyék is voltak, és kacsák, meg cukorbotok rossz ízzel, meg vörös melltartók, meg táncoló csillagok és van Gogh. Mi a francot művelt ő részegen van Goghgal meg egy gumikacsával, Hanánál?! Mert igen. Az egyetlen fix pont ebben a káoszban Hana volt, noha olykor az emlékezetében az ő alakja is elmosódott. Csak azt remélte, hogy megkímélte, és volt olyan jól nevelt, hogy nem hányta le a cipőjét. A jól nevelt részegember kategóriája létezett egyáltalán?
Megdörzsölte az arcát, majd kikecmergett a hálószobából. A lábai és az agya összehangolt munkájának köszönhetően meglehetősen gyorsan megtalálta a konyhát (emlékezetből), és hálásan vette tudomásul, hogy az asztalra már ki van készítve két szem aszpirin, két liter mentes víz és egy vizespohár. Nem teketóriázott sokat, hanem azon nyomban bevette a két fehér tablettát, majd belapátolta az asztalon található reggelit is.
– Neked nem tanította meg az anyukád, hogy a lányok elől nem illik az ételt felzabálni?
– Nem volt ráírva a neved, szóval kussolj! És ha lehet, akkor csendesebben sipítozz, mert majd szétszakad a fejem, meg a dobhártyám!
– Hogy te mekkora egy bunkó, pofátlan pöcs vagy, Uchiha! Dögölj meg! Előtte viszont, add vissza a reggelimet!
– Ha kell, akkor gyere ide és vedd el! Még a számból is kiveheted, ha felvillantod előttem a tangába bújtatott hátsódat! Ellenkező esetben baszhatod, és éhezni fogsz ebédig.
– Fordulj fel, Hachi! – kiáltott hangosan, direkt a füléhez közel, hogy megkínozza, ha már sem étel, sem kedvesség nem dukált. – Nélküled is épp elég bajom van…
– Nem érem el sem anyát, sem apát. Csak a hangposta jelentkezik! Aggódok, hogy valami bajuk esett.
– Talán csak olyan helyen vannak, ahol nincs térerő – próbálta vigasztalni az elkeseredett lányt, de nem is tudta, mi néz ki ebben a helyzetben szánalmasabban. Az, hogy Sakura próbálja elhinni, amit mondd, vagy az, hogy ő tudja, hol vannak a szülei, mégis valami vérszegény okkal próbálja megnyugtatni.
Ha tehette volna, elárulta volna neki rögvest a szülei tartózkodási helyét, de ezt kifejezetten tiltotta az ukáz. Amíg a Kuromizumi nem lép, amíg a Shikamaru nem dolgozza ki a menekülési tervet, addig nem beszélhet neki semmiről. Szégyellte magát, amiért csak most találkoztak újból, de máris hazudnia kell neki, vagyis jobban mondva, elhallgatni előle az igazságot.
– Vagy csak egyszerűen szeretnének egy kis időt egyedül tölteni, ezért nem veszik fel a telefont.
– Talán igazad van, és tényleg csak romantikáznak valahol. Viszont ha ez van, remélem most nem fog rájuk nyitni egy szobalány sem, mert nem élném túl, ha egy újabb hotelben kerülnének a szüleim miatt, vagy kerülne fel a nevünk a tiltólistára…
– Mivel tudják annyira kiakasztani az összes szobalányt, hogy egy kis huncutkodás miatt a feketelistára kerülnek?
– Nem akarom tudni! És a te érdekedben mondom, hogy te sem!
– Ha ebben a témában nem is világosítasz fel, azt azért elmondanád, hogy mit műveltem tegnap éjjel? Meg ma reggel. Meg úgy nagy általánosságban, amikor itt tartózkodtam. Nem emlékszem szinte semmire...
Hana arcára a kérés hatására, egy meglehetősen gúnyos, de egyben pajzán mosoly ült, de nem kezdett bele azonnal, hogy elmesélje a blamát, helyette elkezdte húzni az egyébként is másnaposan tépázott ideig. Mintha a kérés hatására elfelejtette volna az aggodalmát, meg a szüleit, úgy kisimult az arca. Egy kis idő elteltével kínzó lassúsággal felkelt, miközben megszakította a kezeik ölelkezését, majd előtte megállva végig mérte tüzetesen. Semmi jót nem ígérő tekintettel pásztázta az arcát. Attól az ördögi mosolytól az arcán, amely a méregetés alatt az arcán, csak még dögösebbnek látta a kócos hajú, feltűnően jól szórakozó, kissé hiányos öltözetű lányt. A látvány a legnemesebb testrészének is tetszett, így megmutatva a létezését, ágaskodni kezdett. Totál úgy érezte magát, mint egy kamasz, akit nem elégítettek ki a takaró alatt olvasott pornómagazinjai.
Már majdnem benyögte neki, hogy a hallgatás meg szemezgetés helyett, akár felavathatnák az ágyat is, de akkor megszólalt Hana és elkezdte mesélni a kalandokat egészen onnantól, hogy átlépte a lakás ajtaját egészen az ágybakerülésükig.
Bár ne tette volna. Határozottan nem akarta tudni, hogy sapkának használt egy melltartót, és fénykardnak egy meglehetősen nyomi gumikacsát…
Tizenkét évvel ezelőtt
– Halihó, itt Kisame bácsi! Mi a helyzet, Szivi?
– Itt vagyok az ajtó előtt, engedj ki a tetőre!
Az utasításnak engedelmeskedve felállt, és egy mosollyal az arcán kieresztette magához a nőt. Igazán kedvelte, és ennek igazolására csontropogtatóan magához ölelte. Itachit leszámítva benne bízott a legjobban, ennek függvényében az életét is bármikor a kezébe adta volna.
Mivel nem járt még Konan a tetőn, megfogta a kezét, és leültette a kis helyiségben található képernyők elé, amelyeken Sakura lakásának minden pontja látható volt. Tudta, ha megfázik a lányka, akkor kibelezi Pein, ezért útközben a vállaira helyezett egy jó vastag pokrócot, és forrócsokit is adott a kezébe, nehogy megfázzon a fűtetlen helyiségben. Ő maga, a mancsai közé fogta a már langyos kávéját, és hogy ne aludjon el, szürcsölni kezdte azt. Ahogy a gyomrába ért a fekete nedű, érezte, hogy kissé felmelegszik és lassanként éberebb lesz.
– Deidara az előbb telefonált, hogy hamarosan megérkezik és levált téged, csak előbb hazakíséri a feketehajú királylányt – törte meg a csendet Konan, és felé fordult egész testével, hogy rendesen tudják lefolytatni a párbeszédet. Az ajkán mindeközben megjelent a szokásos huncut mosoly, ahogy a bögréje felett a szemébe nézett. – Még most sem hiszem el, hogy tényleg hajlandó volt a csaj beszélgetni vele anélkül, hogy egy fegyvert nyomtunk volna a fejéhez!
– Szerintem csak azért, mert megsajnálta azt a szerencsétlent – röhögött fel jóízűen, ahogy a pár órával ezelőtt történeteket felidézte, ő maga is elcsodálkozott azon, hogy Deidara komolyan férfiként viselkedett. – Mindenesetre, remélem, nem cseszi el és végre megembereli magát, ellenkező esetben ugyanis kiherélem.
– Én is reménykedem benne, mert ráférne már egy rendes lány, aki hagyja is magát, és az első adandó alkalommal nem menekül el, vagy nem akarja megöngyilkolni magát… De hagyjuk is ezt. Eddig mi történt odalent?
– Itachi művészre itta magát, így pár perccel ezelőtt arról beszélt, miközben Sakura fejét nyalogatta, hogy nem érti, az embernagyságú vattacukrok miért beszélnek, ha egyszer halottak.
– Akarom én ezt tudni?
– Szerintem nem! Bár azért valljuk be, ez kurvára vicces.
– Az, hogy Itachi azt hiszi, hogy a rózsaszín egy humanoid nyalóka, vagy az, hogy az Uchiha kottarészeg?
– Az első variáció értelemszerűen. A második inkább meglep. Én még nem is láttam Tachit részegen. Mi lelte?
– Izgult a találka miatt. Olyannyira, hogy még Pein képét sem verte be, pedig már megint buzizott vele!
– Peinen, már meg sem lepődök, az a csoda, ha nem akarja a kedvenc Uchihánkat megdugni. Viszont a másik alanyra áttérve, értem én, hogy a kislány a gyermekkori szerelme, a lelkitársa, az istennője, a merevedésének az okozója, a szívének egyetlen csücsöke és a viszontlátás miatt zavarban van, de azért zavar-oldás címszó alatt erős túlzás volt benyakalni egy fél üveg whiskeyt, másfél üveg vodkát, meg három hatalmas nagy pohár tequilát. Ez még engem is kiütne, nemhogy őt, aki bár bírja, évente viszont csak kétszer, ha iszik.
– Kisame, te is tudod, hogy éveken keresztül mást sem csinált, csak a lány után sóvárgott. Ne ítéld el őt ezért! Gondolj csak bele: eltűnt kilenc évre, most hazajött hozzá, és hiába örül neki a lány, a tüskék ott vannak mindkettőjükben. Meg kell emészteniük közösen az eltűnés és a visszatérés tényét, meg kell beszélniük az érzelmeiket, a felgyülemlett fájdalmat, feszültséget, ki kell újból ismerniük egymást. Kilenc év hosszú idő. Megváltoztak mindketten, így újra meg kell ismerniük egymást. Már nem azok a gyerekek, akik akkor voltak. Jelenleg úgy néznek egymásra, mint egy istenített képre, amelyet éveken keresztül melengettek a lelkükben és… Oh, te jó, ég! Ott meg mi a franc történik?! Az előbb még volt rajta ruha!
– Mondtam, hogy Itachi művészre itta magát…
– És az mióta művészi, hogy meztelenül rohangál egy gumikacsával a kezében, meg egy vörös melltartóval a fején, miközben azt kiabálja, hogy én vagyok a legnagyobb jedi?!
– Szerintem tök művészien himbálózik a lába között a jancsija, bár nem igazán tudom ezerszázalékosra értékelni, mert nem vagyok sem művész, sem buzi. Mindenesetre becsüld a rendhagyó szépséget ebben az elkorcsosult világban, bármily formában is ölt testet. Vagy valami ilyesmi. Azt hiszem.
– Nem kellene leállítanunk mielőtt még valamelyiküknek baja esik?
– Inót, Sakurát vagy Itachit?
– Miért, Ino mit csinál? Én nem is látom sehol!
– Ne aggódj, percekkel ezelőtt ment be a fürdőbe, véleményem szerint pancsolni. Szerintem kutya baja sincs neki. Látod – bökött a képernyőre, ahol a fürdőből épp egy nagyon illuminált, nagyon vizes Ino lépett ki, kócosan, mosolyogva és természetesen évakosztümben, hogy máshogy. – Már meg is jött, és teljesen élőnek néz ki!
– Ja, élőnek. De úgy néz ki, a melltartóval meg a kacsával, egy mozgalmat indított el Itachi…
Aztán két órán keresztül mást sem csináltak – immáron Deidarával kiegészülve –, csak döbbenettől elnyílt ajkakkal figyelték a kissé idegesen rohangáló, de azért meglehetősen jól szórakozó Sakurát, meg a kétéves gyermekként randalírozó Inót és Itachit. Végignézték, ahogy a jedi avanzsált részegek fénykardozásba fogtak Darth Sakura ellen, miközben az utóbbinak jócskán meggyepálták szobanövényeivel együtt az idegrendszerét is; végigröhögték, ahogy a rózsaszín próbálta a két hülyét felöltöztetni, megetetni, megnevelni és rendes mosakodásra bírni, miközben azok elszántan, egy meglehetősen perverz vigyorral az arcukon megcsöcsörészték. Már azt hitték az este gruppenbe fog torkollni, amikor elkezdtek a nevetéstől szó szerint sírni: a három „felnőtt” nekiállt gyermekdalokat énekelve színezni, sütit majszolni, párnacsatázni, vonatozni és körmöt festeni. Mert ugyan mit akarna csinálni egy részeg férfi, ha nem pink-vörös-kék-zöld-sárga körömlakkot a körmeire festetni, miközben karaokézik?
Nem is tudták, min csodálkoztak jobban. Azon, hogy Sakura nem hajítja őket ki, hanem még bele is megy a játékaikba, vagy azon, hogy mennyire aranyos az IQ-fogyott, és meglehetősen részeg Ino és Itachi. El sem akarták hinni, amikor hajnali öt környékén látták, hogy a két hiperaktív gyerek végre valahára kifáradt és elmentek aludni. Természetesen ugyanabba az ágyba, mint Sakura, mert hová is feküdhetnének egy háromszobás lakásba, ha nem mellé.
Elalvás előtt, a középre szorult rózsaszín kapott három nyálas-cuppanós puszit a szőkétől, ő cserébe álomba simogatta; Itachi egyszerűen csak hozzábújt, és motyogott neki valamit. Sakura megdöbbenve meredt egy darabig maga elé, majd elmosolyodott, és a férfihez bújva ő is végre aludni tért.
Mindhárman megrendülve nézték, ahogy a mindig kemény, szigorú, nagydumás barátjuk, hogyan válik hiperérzékeny pudinggá a rózsaszín mellett, és a döbbenet ellenére, azért rendkívül örültek neki.
– Sosem gondoltam volna, hogy a rettenthetetlen Itachi egyetlen mumusa egy rózsaszínhajú lány, aki olyan cukorfalat, hogy belehalsz – szólalt fel halkan hosszú percekkel később Kisame, ügyelve arra, hogy a már alvó Deidarát fel ne ébressze fel. – A pia mennyisége viszont akkor is túlzás.
– Bagoly mondja verébnek, hogy szalonna! Neked is egy nő a gyengepontod, te is rengeteget ittál annak idején, szóval vegyél vissza az ironizálásból!
– Az már rég volt, Konan. Elég régen ahhoz, hogy ne beszéljünk róla ma itt.
– Attól függetlenül még fáj, és üt, ha rá gondolsz. Az idő gyógyír, de a szíven a repedés nem fog begyógyulni.
– Igazad van, de kezdesz túl lányregényes lenni, Szivi! Egy bűnszervezet másodfeje a faszid, te többszörösen körözött bérgyilkos vagy elég szép vérdíjjal a fejeden, ennek ellenére ilyen puhány dolgokról beszélsz nekem. Kiakasztod a deviancia-ambivalencia mérőmet, te nő!
– A faszim egy biszexuális barom, aki ebben a szituációban abszolút nem játszik. Ez most nem róla szól. Én meg attól, hogy vérben tocsogok havi szinten egy hétig – és ezen most nem a menstruációmat értettem – még lehetek érzékeny!
– Ja, érzékeny vagy. Az aktuális delikvenst is sírva belezed ki. Szép is a humanizmus, meg a gyengédség, mindjárt sírok tőle én is!
– Hogy te mekkora egy fasz vagy, Kisame! És ne, ne mutasd meg, hogy igazold a szavaim!
– Tudod Konan – húzódott keserédes mosolyra az ajka –, ha már témánál vagyunk, elárulok neked valamit. Ebbe a két mondatba most beletrafáltál, Szivi. Amikor elhagyott egy másik férfiért, pont ugyanezt mondta Noriko is…
Éjfélkor, a Kuromizumi főépületében
Megdöbbenve meredtek rá a foglyok, valószínűleg meglepte őket a tudat, hogy él. Ők is – akár a lányuk –, úgy tudták, hogy meghalt hat éve, valami elhagyott placcon, a város szélén.
– Hogy kerülsz ide, Sasuke? – kérdezte Tsunade döbbenten, de a hangja erőtlen volt a sok kínzástól, így alig hallatszódott a kérdéséből is valami. Látszott rajta, hogy nem sok választja el a haláltól, illetve rettentően szenved, de próbált a férje miatt erősnek maradni.
– Itt ma én kérdezek, nem pedig ti! Gondolom nem olyan meglepő, de a Blackcherryről fogunk beszélgetni. Előre szólok, hogy ha nem beszéltek vagy hazudtok, akkor Kabuto alkalmazni fogja rajtatok a csecse kis szereit, és akkor önként is tudtok majd dalolni. Ne akarjátok, hogy ezekhez a csúnya módszerekhez folyamodjak!
– Inkább meghalok, de a lányomról soha többet nem mondok semmit! – köpte a szavakat Jiraya, aki valamennyivel jobb állapotban volt a feleségénél, de vele is könnyűszerrel tudott volna végezni, ha akart volna. Ő viszont egyelőre életben akarta hagyni, mert kellettek az információi.
– Akkor, csakhogy tisztázzuk a játékszabályokat, – lépett oda Tsunadéhoz, hogy ezek után felkapja és a haldokló nő nyakához szorítson egy kést –, vagy beszélsz, vagy a drágalátos feleségednek annyi!
Érezte, hogy a szorításában vergődő nő tiltakozni akar, hogy hallgatásra akarja a férjét ösztönözni, ezért intett Kabutónak, hogy a speciális nyugtatóinjekciót adja be neki. A szertől alig egy perc után abbamaradt a mocorgás, a nő ellenkezése semmivé lett. Jiraya ellenállása is egyértelműen megtört, így most már tisztességesen tudtak beszélni.
– Ha életben hagyjátok a feleségem, akkor beszélek! Kérlek, tedd őt le, és akkor válaszolok a kérdéseidre!
– Rendben van – mondta, és a szavait igazolva visszafektette az ágyra Tsunadét. – Akkor beszélj nekem a tudatpecsétről, a működéséről, hogy mikor, és milyen módon fog megtörni.
Hajnali négy óra, a Hyuuga rezidenciánál
Rég érezte már magát ennyire jól, mint ma este. Deidara igazi úri ember volt vele, emellett folyton megnevetette. Szabadnak, gondtalannak, boldognak, egy csintalan gyermeknek érezte magát, akinek sohasem kell felnőni. Mert gyermekké lettek ezen az estén mindketten – hintáztak a játszótéren, versenyeztek, kinek a papírhajója ér el a folyón messzebb, versenyt futottak a sportpályán, fára másztak, egy halomnyi cukrot és süteményt magukba tömtek, belógtak a hajnali mozifilmre, egymásra licitálva mesélték a vicces, kínos, vagy éppen drámai eseményeket az életükben. Utoljára akkor érezte magát ilyen jól, amikor Narutóval…
Nem, nem gondolhat rá ezekben az önfeledt percekben. Ez most nem az a helyzet, ahol szentimentálisan kellene maga elé merednie, hogy a múlton rágódjon a jelenét elfeledve. El kell végre felejtenie azt az idiótát!
– Jól érezted magad, Hinata? – kérdezte Deidara egy szégyenlős mosollyal az ajkán, és megmert volna rá esküdni, hogy még bele is pirult, amikor a nevét kiejtette. Jól esett neki a srác figyelmessége, ezért visszamosolyogott, és belé karolt, annak a legnagyobb döbbenetére. Nem sok kellett, hogy felnevessen a zavarán, de türtőztette magát, így csak megmaradt a jól bevált mosolygásnál. Még sosem jött tőle senki sem zavarba, ezért nagyon jól esett neki a zavart reakció.
– Nagyszerű este volt, ahhoz képest, hogy csak most ismertük meg egymást! Jól szórakoztam! Igazán. Te, jól érezted magad?
– Ha azt mondom, remélem, hogy a többi találkánk is ilyen lesz, akkor az kielégítő válasz? Mert nagyon reménykedek benne, hogy lesz következő alkalom is, mert eszméletlenül élveztem ezt a kiruccanást! Ne haragudj, ha tolakodó vagyok, én csak…
– Benne vagyok – szakította félbe mérlegelés nélkül az egyre jobban magyarázkodó szőkét, aki erre teljesen elnémult és hitetlenkedve méregetni kezdte. Úgy nézett rá, mintha magát a Szűz Máriát látná. Most már nem tudta magát mérsékelni, és úgy istenesen elnevette magát. Képtelen volt elhinni, hogy ennyire megkedvelte a srác. Bár mi tagadás, ő is így gondolt rá. Megkedvelte, és szívből remélte, hogy találkoznak még.
– Akkor, mit szólnál hozzá, ha holnap hét órakor a könyvtár előtt találkoznánk?
– Ott leszek, ígérem!
***
Álmatlanul feküdt az ágyán. Amióta felvette a pizsamáját és lefeküdt, hogy végre aludjon egy kiadósat, csak forgolódott. Túl sok minden terhelte a szívét, lelkét, az agyát. Túl sok gondolat és érzés cikázott át rajta ahhoz, hogy elérje a nyugodalmas alvás. Randizni fog holnap Deidarával, holott ő valaki másra várt.
Bosszúsan a párnájába nyomta az arcát, hogy azok elnyeljék a sikolyát. Egyszerűen nem értette önmagát. Elhatározta tegnap este, hogy elfelejti azt a marhát, eldöntötte, hogy tovább lép, hogy nem vár rá tovább. Ehelyett mit csinált? Várta, hátha megjelenik és végre minden a helyére áll.
Végül is a helyére állt. Megismert egy kedves, okos férfit, akivel jól érezte magát. Igazán megkedvelte Deidarát. Mégsem tudott azon túllendülni azon a kis szúró érzésen, hogy valami nincs rendjén, hogy ennek talán nem így kellett volna történnie, hogy néha Narutót kereste a tömegben a játékok közben, nem Deidarát.
Maga sem tudta, hogy mit várt. Nem akart sohasem nagy lélegzetű szerelmi vallomásokat, meg örökké tartó rózsaszín felhőket, mint a legtöbb szerelmespár. Egyszerűen, csak anélkül akart vele lenni, hogy a kelleténél többször bántanák egymást. Azt akarta, hogy Naruto mellette legyen, hogy végre megszűnjön ez a kettejük között feszülő bizonytalanság. Nem értette, az a hülye, miért olyan vak, hogy nem ismeri fel az érzéseit. Nem értette, hogy az élet miért pont most sodorta az útjába Deidarát. Nem értette, hogy mit akar az új szőkétől, nem tudta, hogy a két szőke férfitól tulajdonképpen mit vár. Nem értette, hogy mi ez az érzelmi katyvasz, ha látja a lelki szemei előtt Narutót és Deidarát. Nem értett ő már semmit sem.
Se Narutót, se Deidarát, se önmagát…
Hajnali öt óra, egy meglehetősen fáradt lány lakásában
Sosem gondolta volna, hogy a második találkozásuk ilyen lesz, hogy ez ennyi élménnyel, érzéssel, új felfedezéssel fog járni. És ez most koránt sem csak arról szólt, hogy többek között látta ádámkosztümben Itachit.
Egy héttel ezelőtt, bele sem mert gondolni, hogy ő valaha boldog lesz még. Nem mert sem az önfeledt játékra, sem a nevetésre, sem a szívből jövő mosolygásra gondolni, valahol a szíve mélyén úgy érezte, hogy talán el is felejtette, hogyan kell mindezt csinálni. Nem hitte volna, hogy a válláról, az a mázsás súly, amely évek óta kitartóan nyomta, valaha is le fog gördülni. Nem hitt benne, hogy a mellkasára telepedett nyomás valaha is meg fog szűnni. Most azonban megtörtént, mert ő, a csodával határos módon hazaérkezett. Tudott neveti, mosolyogni, nevetni, lebegni a könnyedséggel, szórakozni. Mintha valami megtört volna benne, mintha átszakadt volna egy masszívan felépített gát. Az egyik legnagyobb fájdalmát tartalmazó léggömb végre szétpukkadt, és szabadon repkedhetett. Noha haragudott rá és a feszültség szó szerint szikrázott benne, boldogság töltötte el a lelkét, ahogy a mellette fekvő férfire nézett.
Megváltozott az évek alatt, mind, ami a külsejét, mind, ami a belső tulajdonságait illeti, egy azonban fix maradt úgy tűnik: a hozzá fűződő érzéseiben nem változott meg Hachi. Ez egyszerre váltott ki örömet belőle és keletkezett tőle sírhatnékja; azt viszont már maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Egy valamit tudott csupán: az alapoktól kell a barátságukat, a kapcsolatukat, a fennmaradó érzéseiket újjáépíteni. Ez az idilli állapot, úgy sem fog örökre fennmaradni.
– Jó éjszakát, Sa …– cupp – …ku …– cupp –… ra… – cupp. Három hatalmas, cuppanós puszit nyomott az arcára Ino, amely kissé váratlanul érte, de azért viszonozta a kedvességet. Melegség áradt szét az egész testében, ahogy a vidám mosolygó, gyönyörű arcot nézte. Örült, hogy ma hajnalban jól érezte magát, mert mostanában mindig búskomor volt és már aggódott érte. A komorsága okát nem árulta el, bármennyire erőszakosan is kérdezgette, így csak reménykedni tudott benne, hogy a szőke idővel jobban lesz.
Közelebb húzódott hozzá, és simogatni kezdte a haját, pont úgy, ahogy akkor szokta, mikor Ino, a rémálmai miatt sikítva ébredt. Nem sokkal később, talán fél perc elteltével, már hallotta is, hogy egyenletessé vált a bal oldalán szuszogó szőkeség lélegzetvétele. Nem tudta megállni, így jókedvűen felnevetett. Óvatosan megsimogatta a lány kisimult arcát, betakarta állig, majd visszafordult a jobb oldalán heverésző férfihez, aki kapva az alkalmon, rögtön átdobálta rajta a kezét-lábát-haját, és az arcához nyomta az övét.
A szíve a váratlan mozdulatoktól meglódult, az alhasából kiindulva végig futott valami kellemes remegés a gerincén. Bár gyermekkorukban sokszor aludtak egymás mellett, ez merőben más volt, egy szinte teljesen új élmény. Szinte hallotta a dobhártyáján keresztül, hogy száguldozik az ereiben a vér, az egész testét ellepte a feszült melegség. Beleremegett, ahogy a férfi orrából kiáramló lélegzet a nyaka érzékeny bőréhez ért, lúdbőrös lett a karja, amint az ajka a füléhez ért. Nem is vette észre, hogy mikor, de Hachi a tenyere közé fogta a kezét, és apró puszikat kezdett el a halántékára adogatni.
– Hana – suttogott bele a nyakába, a részegsége ellenére nagyon is érthetően – ,vattacukor illata van a hajadnak…
A férfi nem szólt többet, csak halványan elmosolyodott és adott még néhány puszit az arcára, mielőtt elnyomta volna őt is álom. Hamar álomba merült Hachi, nem foglalkozva azzal, hogy a szavaival, az ártatlan puszijaival épp megrepteti a szívét, a lelkét. Miközben hallgatta és érezte az egyenletes, mély szuszogást, nem volt képes másra, csakhogy a körhintázó mellkasát némileg kontrollálva, meredten bámuljon maga elé.
Talán egy perc elteltével végre magához tért, és hitetlenkedő mosollyal odafordult Itachi felé. A kezeit ő is a másik dereka köré fonta, közben kényelmesen befészkelte magát az ölelő karok közé. Lehunyta a szemét, hogy végre ő is aludjon, de az álom messziről elkerülte ezen az estén, mert szüntelen az imént lejátszódott jelenetre gondolt.
Az előbb kiejtett szavakra tisztán emlékezett, mert hallotta már őket egyszer, bár meglehetősen rég. Őrült tempóban kezdett vágtatni a szíve, ahogy felelevenítette maga előtt azt az estét: Hachi akkor mondta el neki először ezekkel a szavakkal, hogy szerelmes belé.
„ A kedvenc édességem a vattacukor. És tudod, hogy ez hogyan függ össze a boldogsággal? Mert számomra a boldogság az, Hana, hogy vattacukor illata van a hajadnak, és amikor az illatot felém sodorja a szél, én rájövök, hogy én vagyok a legszerencsésebb férfiember a világon, mert ezt az illatot bármikor érezhetem, hisz mi ott leszünk egymásnak örökké.”
Szívből kívánta, hogy Hachi szavait meghallja egy istenség.
Öt óra hét, valahol egy tetőn
– Na, milyen érzés a nődet egy másik férfi karjaiban látni, aki ráadásul a bátyád? – kérdezte Karin a lehető leggúnyosabb hangsúllyal, pedig a mondandójával is épp eléggé telibe talált. A szavak és a látvány együttes hatására, a másodperc tört része alatt olyan elementáris harag lepte el a testét, hogy legszívesebben fogta volna a vörös hajú lányt, és puszta kézzel elroppantotta volna a gerincét.
– Pofa be, te kurva, különben itt helyben megöllek!
– Ejnye, Sasuke, ne rám legyél mérges, amiért a bátyád benevezett a lyuksógor címért! Ez tőlem teljesen mértékben független, csupán a kis ribancon múlt ez az egész. Nézz szembe a tényekkel: sohasem szeretett téged úgy, ahogy a bátyádat, emellett eltelt a kis színjátékod óta öt teljes év. Mégis mit vártál? Hogy majd élete végéig gubbaszt az üres sírod mellett, és hullajtja érted a könnyeit? Ha igen, akkor idiótább vagy, mint hittem!
– Utolsó figyelmeztetés, Karin – dörrent rá a lehető legvérfagyasztóbb hangnemben, és mielőtt a nő tehetett volna hátrafelé néhány lépést, elkapta a torkát, hogy megakadályozza ebben. – Még egy rossz szó, és anélkül távolítalak el az élők sorából, hogy a műveletből bármit is észrevennél. Világos voltam, vagy esetleg írjak egy külön kérvény?
– Nem értem, hogy ezek után is, miért ragaszkodsz hozzá ennyire. Nem érdemel meg téged! Ez csak egy…
Meg sem várta, hogy befejezze a mondandóját a vörös, nemes egyszerűséggel a tető peremére lépett, és ellökte őt. A nő sikolya élesen hasított a levegőbe, de nem foglalkozott vele, tudta, hogy úgyis felfogja az esését a harmadik emeleten lévő erkély. Az már más kérdés, hogy közben tízemeletnyit zuhant, az viszont már legyen az ő baja. Figyelmeztette, hogy ez lesz, így lehetett volna körültekintőbb is.
Visszasétált az előző megfigyelőállásba, mintha mi sem történt volna, majd a távcsövét a szeméhez illesztette. Minél tovább nézte az egymás mellett alvó bátyját és Sakurát, annál elemibb harag, gyűlölet és őrület lepte el. Igaza volt Karinnak: Sakura nem érdemli meg. Az ő tulajdona, csakis az övé, ő mégis mással hentereg! Csak ő érintheti, csak ő lehet a közelében! Csak őt szeretheti, csak őrá gondolhat, csak őhozzá bújhat oda, de elfelejtette, és a bátyjával teszi mindezt! Megcsalta őt, eldobta az emlékét, meggyalázta a nevét! Teljes szívéből gyűlöli azt aljas, hazug, mocskos némbert! Nem több, egy ostoba kurvánál, aki az első jöttmentnek odadobja magát! Pedig ő mennyire szerette! Pont ugyanazt művelte vele, mint Itachi: a nyomorba taszította, elárulta, összetörte, belérúgott, amikor a földön hevert. Gyűlölte mindkettőt.
A dühtől és a rátörő tébolytól, szinte az egész teste remegett, a szíve hevesen vágtázott. Torz mosolyba rándult az arca, ahogy az ismerős fejzúgás és a monoton doboló hang ellepte. Az izmai megfeszültek a nagy erejű adrenalin-áramtól; az ajkába akkorát harapott, hogy eleredt a vére. Amint megérezte a szájába szivárgó fémes ízt, beletépett a hajába, és őrült módjára, előre-hátra hintázni kezdett.
– A gyilkos és a naiv lány. A bátyám és a nő, aki valaha szeretett, a testvérem és barátnőm, akiket valaha szerettem. Meg kell ölnöm őket, bármi áron. És én élvezni fogom, mert pokolian szeretem őket…
Egy lakás sárga konyhájában
Utálta a reggeleket. Ezt a reggelt meg végképp. Szemét dolognak tartotta, hogy arra kellett kelnie: a napfény majd kisüti az agyát a retináján keresztül, hogy annyira kibaszottul fáj a feje, hogy majd megdöglik, hogy a szoba valamikor átment ringlispielbe, hogy valamiért fáj a segge, hogy rettenetesen szomjas, de persze emellett vizelnie is kell, meg úgy alapvetően nem is hallja, hanem inkább látja a hangokat, amelyek kínozzák a szemein keresztül.
Nagynehezen feltápászkodott, közben pedig próbálta belőni, hogy mégis hol a fityfenében lehet. Olyan erősen gondolkodott, hogy az egyébként is kótyagos feje, csak még erősebb sajgásba kezdett, de azért bevillantak neki az előző éjszakáról olyan látomásszerűnek tűnő képek.
Határozottan aznapos volt, ez nem vitás: erről árulkodtak az intezíven sajgó tagjai is. Mondjuk annyi piától, amit ő ledöntött, az a csoda, hogy egyáltalán még él, nemhogy egy kis macskajaj miatt aggódjon. Ez első üveg vodka meg whiskey még tisztán élt az emlékeiben, utána csak nagy feketeség és filmszakadás. Aztán talán valami drogot is bevehetett, mert nyilvánvaló, hogy nincsenek két lábon járó vattacukrok, és határozottan emlékezett arra, hogy valami dinnyék is voltak, és kacsák, meg cukorbotok rossz ízzel, meg vörös melltartók, meg táncoló csillagok és van Gogh. Mi a francot művelt ő részegen van Goghgal meg egy gumikacsával, Hanánál?! Mert igen. Az egyetlen fix pont ebben a káoszban Hana volt, noha olykor az emlékezetében az ő alakja is elmosódott. Csak azt remélte, hogy megkímélte, és volt olyan jól nevelt, hogy nem hányta le a cipőjét. A jól nevelt részegember kategóriája létezett egyáltalán?
Megdörzsölte az arcát, majd kikecmergett a hálószobából. A lábai és az agya összehangolt munkájának köszönhetően meglehetősen gyorsan megtalálta a konyhát (emlékezetből), és hálásan vette tudomásul, hogy az asztalra már ki van készítve két szem aszpirin, két liter mentes víz és egy vizespohár. Nem teketóriázott sokat, hanem azon nyomban bevette a két fehér tablettát, majd belapátolta az asztalon található reggelit is.
– Neked nem tanította meg az anyukád, hogy a lányok elől nem illik az ételt felzabálni?
– Nem volt ráírva a neved, szóval kussolj! És ha lehet, akkor csendesebben sipítozz, mert majd szétszakad a fejem, meg a dobhártyám!
– Hogy te mekkora egy bunkó, pofátlan pöcs vagy, Uchiha! Dögölj meg! Előtte viszont, add vissza a reggelimet!
– Ha kell, akkor gyere ide és vedd el! Még a számból is kiveheted, ha felvillantod előttem a tangába bújtatott hátsódat! Ellenkező esetben baszhatod, és éhezni fogsz ebédig.
– Fordulj fel, Hachi! – kiáltott hangosan, direkt a füléhez közel, hogy megkínozza, ha már sem étel, sem kedvesség nem dukált. – Nélküled is épp elég bajom van…
Elkínzottan leült a vele szemben lévő székre, a fejét a karjaira hajtotta. Istentelenül fáradtnak nézett ki, ahogy a sápadt arcán megjelentek az aggodalmaskodástól mély ráncai. A szája sírásra görbült, a telefonját úgy szorongatta a kezében, hogy félő volt, azonnyomban kettétöri. Megijesztette a Hanából áradó félelem, a szomorúsága, ezért az apró, törékeny, hosszúujjú kezeire rakta az övéit. Meglepetésére, nem húzta el a kezeit, hanem szorosabbra fűzte az övéibe kapcsolodó ujjait.
– Mi történt, Hana?– Nem érem el sem anyát, sem apát. Csak a hangposta jelentkezik! Aggódok, hogy valami bajuk esett.
– Talán csak olyan helyen vannak, ahol nincs térerő – próbálta vigasztalni az elkeseredett lányt, de nem is tudta, mi néz ki ebben a helyzetben szánalmasabban. Az, hogy Sakura próbálja elhinni, amit mondd, vagy az, hogy ő tudja, hol vannak a szülei, mégis valami vérszegény okkal próbálja megnyugtatni.
Ha tehette volna, elárulta volna neki rögvest a szülei tartózkodási helyét, de ezt kifejezetten tiltotta az ukáz. Amíg a Kuromizumi nem lép, amíg a Shikamaru nem dolgozza ki a menekülési tervet, addig nem beszélhet neki semmiről. Szégyellte magát, amiért csak most találkoztak újból, de máris hazudnia kell neki, vagyis jobban mondva, elhallgatni előle az igazságot.
– Vagy csak egyszerűen szeretnének egy kis időt egyedül tölteni, ezért nem veszik fel a telefont.
– Talán igazad van, és tényleg csak romantikáznak valahol. Viszont ha ez van, remélem most nem fog rájuk nyitni egy szobalány sem, mert nem élném túl, ha egy újabb hotelben kerülnének a szüleim miatt, vagy kerülne fel a nevünk a tiltólistára…
– Mivel tudják annyira kiakasztani az összes szobalányt, hogy egy kis huncutkodás miatt a feketelistára kerülnek?
– Nem akarom tudni! És a te érdekedben mondom, hogy te sem!
– Ha ebben a témában nem is világosítasz fel, azt azért elmondanád, hogy mit műveltem tegnap éjjel? Meg ma reggel. Meg úgy nagy általánosságban, amikor itt tartózkodtam. Nem emlékszem szinte semmire...
Hana arcára a kérés hatására, egy meglehetősen gúnyos, de egyben pajzán mosoly ült, de nem kezdett bele azonnal, hogy elmesélje a blamát, helyette elkezdte húzni az egyébként is másnaposan tépázott ideig. Mintha a kérés hatására elfelejtette volna az aggodalmát, meg a szüleit, úgy kisimult az arca. Egy kis idő elteltével kínzó lassúsággal felkelt, miközben megszakította a kezeik ölelkezését, majd előtte megállva végig mérte tüzetesen. Semmi jót nem ígérő tekintettel pásztázta az arcát. Attól az ördögi mosolytól az arcán, amely a méregetés alatt az arcán, csak még dögösebbnek látta a kócos hajú, feltűnően jól szórakozó, kissé hiányos öltözetű lányt. A látvány a legnemesebb testrészének is tetszett, így megmutatva a létezését, ágaskodni kezdett. Totál úgy érezte magát, mint egy kamasz, akit nem elégítettek ki a takaró alatt olvasott pornómagazinjai.
Már majdnem benyögte neki, hogy a hallgatás meg szemezgetés helyett, akár felavathatnák az ágyat is, de akkor megszólalt Hana és elkezdte mesélni a kalandokat egészen onnantól, hogy átlépte a lakás ajtaját egészen az ágybakerülésükig.
Bár ne tette volna. Határozottan nem akarta tudni, hogy sapkának használt egy melltartót, és fénykardnak egy meglehetősen nyomi gumikacsát…
Tizenkét évvel ezelőtt
Cím: Ötszáztizenegyedik naplóbejegyzés
Tárgy: Blackcherry projekt, alfa
Kutató: H. Tsunade
Az évente esedékes transzállapot folyamán, ma működési hiba történt. Blackcherry, az előhívott információk mennyisége miatt, majdnem életét veszette, mert túl nagy volt a chipet és az elméjét egyszerre érő terhelés. Nem számítottunk rá, de az elméje és a neuronjai, annyira szorosan összefonódnak a chippel, hogy az már nem kezelhető különálló egységként. Mivel Blackcherry teste még fiatal, a projektet kénytelenek vagyunk a megerősödéséig szüneteltetni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meghaljon, és ezzel elvesszem egy ilyen isteni érték, így talonban tartjuk a huszonkettedik születésnapjáig. Akkor már a szervezete lesz annyira erős, hogy az újabb transzállapotot és információáramlatot kibírja különösebb fájdalmak nélkül, emellett a pihenőidő alatt a chipen tárolt információk is bővülni fognak. Már ezért az eredményért megéri a várakozás.
Hogy a transz és a titkos fegyver ne tudjon magától aktiválódni, tudatpecsétet alkalmaztunk. Zároltuk az elméjének azon részét, amely a chippel összefonódik, és chip kimeneti egységét is. Felszívódó pecsétet ültettünk be neki, így az anyag tizenkét év alatt fokozatosan lebomlik.
A pecsét megtörésének jelei: Megnövekedett fáradtságérzet, állandó, migrénes fejfájás, ájulások, eszméletvesztés, hányinger, hányás, hallucinációk, testüregekből áramló vér, nagyfokú szervi fájdalom
Várható mellékhatás: Őrület, depresszió, identitásválság, öngyilkosságra való hajlam
A pecséttörés következményei: Transzállapot bármikori előidézése és ezzel párhuzamosan az információáram előhívása, kezelhetetlenné váló Blackcherry
A pecsét megtörésének várható időpontja: A Blackcherry megszületésének a huszonkettedik évfordulója környékén
Figyelmeztetés: Fokozottan veszélyes esemény!
Állapot: A projekt szünetel
Teljesítettségi szint: Hatvanhárom százalék
Várható újrakezdés: Tizenkét év múlva
Blackcherry újjászületéséiig fennmaradó idő: Tizenegy év, Háromszázhatvannégy nap, hat óra
Státusz: Titkosítva
Kutató: H. Tsunade
Az évente esedékes transzállapot folyamán, ma működési hiba történt. Blackcherry, az előhívott információk mennyisége miatt, majdnem életét veszette, mert túl nagy volt a chipet és az elméjét egyszerre érő terhelés. Nem számítottunk rá, de az elméje és a neuronjai, annyira szorosan összefonódnak a chippel, hogy az már nem kezelhető különálló egységként. Mivel Blackcherry teste még fiatal, a projektet kénytelenek vagyunk a megerősödéséig szüneteltetni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meghaljon, és ezzel elvesszem egy ilyen isteni érték, így talonban tartjuk a huszonkettedik születésnapjáig. Akkor már a szervezete lesz annyira erős, hogy az újabb transzállapotot és információáramlatot kibírja különösebb fájdalmak nélkül, emellett a pihenőidő alatt a chipen tárolt információk is bővülni fognak. Már ezért az eredményért megéri a várakozás.
Hogy a transz és a titkos fegyver ne tudjon magától aktiválódni, tudatpecsétet alkalmaztunk. Zároltuk az elméjének azon részét, amely a chippel összefonódik, és chip kimeneti egységét is. Felszívódó pecsétet ültettünk be neki, így az anyag tizenkét év alatt fokozatosan lebomlik.
A pecsét megtörésének jelei: Megnövekedett fáradtságérzet, állandó, migrénes fejfájás, ájulások, eszméletvesztés, hányinger, hányás, hallucinációk, testüregekből áramló vér, nagyfokú szervi fájdalom
Várható mellékhatás: Őrület, depresszió, identitásválság, öngyilkosságra való hajlam
A pecséttörés következményei: Transzállapot bármikori előidézése és ezzel párhuzamosan az információáram előhívása, kezelhetetlenné váló Blackcherry
A pecsét megtörésének várható időpontja: A Blackcherry megszületésének a huszonkettedik évfordulója környékén
Figyelmeztetés: Fokozottan veszélyes esemény!
Állapot: A projekt szünetel
Teljesítettségi szint: Hatvanhárom százalék
Várható újrakezdés: Tizenkét év múlva
Blackcherry újjászületéséiig fennmaradó idő: Tizenegy év, Háromszázhatvannégy nap, hat óra
Státusz: Titkosítva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése