4. Áttörés I.

Valamikor délelőtt, a Yamanaka lakásban

– Feltűnően jó a kedved, Kedvesem. Elárulod nekem, hogy mi az oka, vagy inkább meg szeretnéd tartani saját magadnak? – kérdezte tőle Azumi kedvesen, egy lágy simogatás kíséretében, amely kiszakította őt a saját kis világából, amelynek központjában Sakura és Itachi leledzett a felszínre jövetel előtti percekben. Amióta reggel összeölelkezve látta őket alvás közben, nem tudott betelni a gondolattal, hogy azok ketten, milyen aranyosan is mutattak ismét egymás mellett. Csak az járt szakadatlan a fejében, hogy a legjobb barátnője és Itachi kapcsolata, talán újra a régi lesz.

Tiszta szívéből örült neki, hogy az a bolond Uchiha végre hazatalált, és ezt a hírt a nagynénjével is mindenképpen meg szerette volna osztani, hogy együtt örülhessenek. Csakhogy az elújságolás előtt, előbb magában kellett ezt helyretennie, lerendeznie. Tudta, bár Azumi a férfit nem igazán ismeri, ennek ellenére ő is boldog lesz a hírtől, hisz Sakurát már nagyon régóta ismerte és szerette. Ismerte a kettejük előtörténetét, ahogy a legjobb barátnője jelenlegi és elmúlt érzéseit is, így mindig azon drukkolt, hogy a fiú hazatérjen. Akárhányszor találkoztak Sakurával, mindig a lelkére a kötötte, hogy higgye el: az Uchiha nemsoká visszajön érte. Ha megtudja, hogy valóban igaza lett, ahogy ő ismeri, biztos, hogy Hold körüli pályára áll örömében.

– Képzeld, Itachi hazajött végre tegnap előtt!

– Micsodaaa? – kérdezte meghökkenten egy hitetlenkedő mosollyal az arcán, és még a bögrét is letette az asztalra, nehogy véletlenül leejtse és összetörje. – Te jó Ég! Atya Úristen! Szent tehén! Ugye, csak viccelsz velem? Ino, ugye az igazat mondod nekem?! – rázta meg a kezeit egy levakarhatatlannak tűnő, őrült mosollyal szép arcán, és mikor látta, hogy a kezei közt himbálózva bólint egy ugyanolyan kvalitásokkal rendelkező mosollyal, győzelmi esőtáncot kezdett járni a konyhában, valami bájosan vidám dalt dudorászva. Olyan volt a furcsa, párosodási rítussal is felérő táncikálással, mintha egy nagyra nőtt szőke kislány lenne, aki most tudta meg, hogy életre kelt az Én kicsi pónimból a kedvenc lova.

Nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el a látványától, és ne kezdjen el vele együtt nevetni. Hogy ne egyedül táncoljon, ő is csatlakozott hozzá az örömködésben, amit Azumi kitörő lelkesedéssel fogadott: ahogy a kezük egymás közelébe ért, elkapta, és a kezeibe kapaszkodva, sikítozva-énekelve forogni kezdetett vele. Ő pedig hagyta magát, és élvezte a pörgéssel járó szédülést, az el-elcsukló éneklést, a forgásban összegabalyodott szőke fonataik látványát, Azumi nevetésének a csengését, a mosolyaik őszinteségét, a sejtje legmélyéig hatoló, feszítő boldogságot.  Ha valaki látta volna őket, meg nem mondta volna róluk, hogy már mindketten felnőttek – Azumi a harmincnyolc, ő maga a huszonkét évével, de őszintén szólva, ez jelenleg nem is igazán érdekelte. Most csak az számított, hogy ők ketten itt vannak és a boldogságuk, a jókedvük, a szeretetük, a lelkük összeért. Mint mindig. Pont ezt szerette annyira nagynénjében. Azumi volt a mentsvára, az ő „legbiztonságosabb helye” az életében.

Akkor került hozzá, amikor tizennégy évvel ezelőtt Orochimaru emberei megölték a szüleit –, és noha élete legborzasztóbb estéje volt az aznapi, több szempontból is, mégis, így utólag egyértelművé vált számára, hogy volt benne pozitívum is, mert nem csak elveszetett, hanem ezzel egyidőben nyert is valami fontosat: Azumit.  Bár a nagynénje – ezáltal abszolút nem lenne kötelessége –, mégis úgy szereti, mintha csak a saját gyermeke volna, úgy óvja, mint a világ legdrágább kincsét.

Nehezen vallotta be régebben önmagának is, de sokkal jobban szerette Azu, mint azt szülei valaha is tették. Sosem úgy gondolt rá, mint egy teherre – ellenben a szüleivel –, hanem az volt a szava járása: „Megnyertem magamnak a világ legszebb tündérkéjét”. Pedig Azumi, akkor még csak huszonnégy éves volt, bőven az egyetemre járt, hogy megszerezze a PhD-ját és a habilitációs eljárásra készült, ennek ellenére mégis, mindennemű vonakodás, hezitálás vagy kétség nélkül kijelentette, hogy a gyámhatóság nem veheti el tőle őt, mert ő szeretné a gondját viselni.

Cseppnyi vonakodás, vagy kétség nélkül közölte, pedig ez azzal járt akkoriban, hogy a tanulás mellett munkát kellett vállalnia, amíg a tanszékre be nem került, mint tanársegéd. Rettentően nehéz volt az a háromnegyed év mindkettejük számára, de Azu nem adta fel, töretlenül kitartott amellett, hogy nem engedi át holmi idegeneknek őt, pedig látta rajta, hogy nehezen bírja a tanulás és a munka kettősével járó megterhelést.

Sosem éreztette vele, hogy miatta volt egyfolytában kimerült, egyszer sem dörgölte az orra alá, hogy érte kockáztatta meg a fokozatok megszerzését, a jövőbeni életét. Sőt! A lehető legkedvesebben bánt vele, sosem volt türelmetlen, goromba vagy visszautasító, a lehető legtöbb időt próbálta vele tölteni, minden elé helyezte a rangsorban az ő boldogságát, sosem passzolta le idegeneknek, hogy vigyázzanak rá, megállás nélkül babusgatta, szeretgette, dédelgette őt, és anyja helyett anyja volt. És ezért elmondhatatlanul hálás neki.

Nélküle, tisztában volt vele, hogy sehol sem lenne – a szeretete, a ragaszkodása, a lénye nélkül rég elveszett vagy meghalt volna ebben a hármas játszmában, amelyet Azu tudta nélkül űzött, Azu életért.  A nőért, akit anyjaként, a megmentőjeként szeret, aki a legfontosabb személy az életében, az utolsó életben maradt családtagja, akiért bármeddig elmenne, akiért megtenne bármit. És kell is tennie, ha nem akarja, hogy vele is végezzenek Orochimaruék…

Tizenegy óra, a Hyuuga rezidencián

Tudta, hogy a bámulásával idegesíti, hogy Hinata a legszívesebben most lerúgta volna a veséjét, hogy utána eladja egy arab szervkereskedőknek, mégsem hagyott fel a veszély ellenére kedély és - idegborzoló tevékenységével: töretlenül szuggerálta tovább pakoló ikerpárját. Az ikerpárját, aki az esti randijára készül – merthogy előrehozták azt egy teljes nappal – egy szőke idiótával, aki nem Naruto. Egy totál ismeretlen férfiegyeddel, akit a húga csak előző éjszaka ismert meg, aki már-már természetellenes mértékben idegesítette, akit a legszívesebben kasztrált volna egy rozsdás konyhakéssel, hogy utána élve elássa a házuk előtt álló almafa alá. Egyedül csak egy nyamvadt szívószálat adna neki, hogy annak a segítségével lélegezzen. Mást úgysem érdemelne.

Az tény, hogy Narutóval is ugyanezt művelte volna, amiért ennyire töketlenül viselkedett, de őt a gondolatbeli öldöklés sorrendjében hátrébb helyezte, elvégre azt a degenerált hülyét, így is állandó jelleggel veri az Isten, elég, ha csak az eszére gondol az ember; emellett egy hulla is több, mint sok lenne a kertjükben. Még amiatt is idegeskedhetne, hogy egy kóbor kutya kiássa, pedig már ez a helyzet is túlzottan sok az elhasználódott idegeinek.

Nem is tudta, hogy mi lepte meg legjobban a kialakult helyzetben. Az, hogy Hinata hosszas küzdelmek után dobta Narutót, vagy az, hogy Deidarával látja rögtön ezek után. Egyik viselkedésminta sem volt jellemző a húgára; sem a feladás, sem a nyomulással egybekötött gyors döntéshozatal. Ha nem ismerné, ha egy kívülálló lenne, azt mondaná, nincs semmi probléma ezzel, azonban nem egy statiszta volt ebben a történetben, hanem a testvére, aki túlzottan jól ismerte. Épp ezért szuggerálta már vagy negyvenöt perce. Rá kellett jönnie, hogy mi az, ami ezt a döntést annyira abnormálissá tette, mert ez bizony az volt. Nem hagyhatta ezt a dolgot szó nélkül, mert mégis milyen báty lenne, ha hagyná szenvedni a húgát, aki épp mentálmenstruál?

Sosem látta a húgát ilyennek, és ez megijesztette.

– Neji – fordult felé bosszúsan –, meddig akarsz még a rózsaszín, macis ágyneműn fekve férfiasan keménynek tűnni, miközben meredten bámulsz?

– Amíg nem kezdesz el beszélni. Egyértelmű. És egyébként igenis férfiasan festek, bármennyire is az ellenkezőjét állítod!

– Nem, nem festesz úgy, akkor sem, ha fejre állsz, vagy ha gyilkos tekintettel méregetsz! A macis ágynemű nyilvánvalóan árt a libidódnak, bármennyire fájó is ezt beismerned!

– Nem feltétlenül hatsz meg az okfejtéseddel jelenleg, terelésnek meg elég rossz módszer az egóm ostromlása! Szóval, el kezdesz csiripelni magadtól is, vagy harapófogóval kell kihúzzam belőled?

– Miről kellene beszélnem?

– Mi van, Deidara máris elvette az eszed? Eddig szentül meg voltam róla győződve, hogy nem vagy gyengeelméjű, de most már igencsak kételkedek ebben.

– Tudod, igazán megspórolhattad volna magadnak az elmúlt negyvenöt percet, ha rögtön ezzel kezdesz – ült le az ágyra egy fáradt sóhajjal, egy igencsak bosszús kifejezéssel az arcán.

– Mit szeretnél tudni, ha már ilyen szépen kérdezel?

– Miért viselkedsz ennyire irracionálisan, abnormálisan, deviánsan, hormonzavarosan, zakkantan? Drogozol?

– Nem sok egy kicsit ez a jelzőmennyiség a feltételezéseddel egybekötve?

– Már miért lenne az? Tényleg úgy viselkedsz, mintha lőnéd magad. És egyébként is, tudod a mi a sok? Az, hogy randizol egy vadidegen sráccal, ahelyett, hogy Narutóval rendeznéd a kapcsolatodat!

– Mégis mi bajod van Deidarával?

– Az, hogy felebaráti szeretetből úgy pofán verném egy vasszékkel kétszer, hogy utána a müzlijében is csillagokat keresne!

– És mégis miért?

– Szerinted?

– Most az a bajod, hogy dobtam a legjobb haverodat, vagy az, hogy randim van Deidarával? Mert ha az első opció, akkor azt kell, hogy mondjam: megérdemli! Éveken keresztül mást nem csinált, csak hülyített, játszadozott velem, fájdalmat okozott, magához láncolt a nagy semmiért, nem engedett tovább lépni sohasem! Ha megpróbáltam kilépni ebből a kapcsolatféleségből, ő közbelépett, ezek után egy ideig jó volt mindent, majd amikor elszállt a köd, újra kezdődött mindent! Neji, nem bírom már tovább ezt az idegőrlő helyzetet! Te, mégis mit csináltál volna a helyemben, ha valaki azt művelte volna veled, mint Naruto velem? Tűrted volna életed végig, hogy együtt legyetek valami primitív módon, de mégsem? Elviselted volna azt a bizonytalan állapotot, amelyet ő idézett elő? Kitartottál volna mellette? A rohadt életbe is, azzal a nyomorult idiótával! Gyűlölöm, hogy így döntöttem, gyűlölöm, hogy végül megölt bennem valamit a döntésképtelensége, a bizonytalankodása, az értetlenkedése! Hogy lehet valaki egy ekkora érzelmi analfabéta?! Tegnapelőtt este óta mást sem csinálok, csak várok rá, hogy jöjjön, bocsánatot kérjen, hogy végre tiszta lappal kezdhessünk mindent! Szeretem, Neji, érted? Szeretem! Annyira hülye vagyok…

Hinata szemeiből már patakzottak a könnyek, ahogy eldőlt az ágyon, hogy megadja magát a sírás okozta lebegésnek. Összeszorult a mellkasa zokogó ikre láttán, de a szíve mélyén örült, hogy Naruto számára még nincs veszve minden, mert a húga szereti őt a viselkedése ellenére. Nem igazán értette, hogy van, hogy volt Hinatának ennyi lelkiereje ehhez az abszolút nem egyszerű küzdelemhez, de talán nem is kell megértenie. Neki teljesen más feladata van ebben a történetben.

 Teljesen szívéből büszke volt rá, hogy kibírta ezt a lélekőrlő harcot, és még most sem adta fel a fájdalma ellenére, amelyen most enyhíteni akart minden áron, ha már felszakította a sebeket. Közelebb araszolt hozzá, magához ölelte szorosan, simogatni kezdte a haját, a hátát, az arcát, csakhogy elállítsa a könnyeit, közben pedig azért imádkozott, hogy a lassan körvonalazódni látszó tervével sikerrel járjon.

Már csak Narutóhoz kellett észrevétlenül eljusson…

Délután egy óra, Sakura lakásán

Fájdalmasan csattant a pofon arcán, ahogy azt követő két, meglepően nagy erejű, pontos találatú jobbhorog is, mégsem védekezett ellene. Hagyta, hogy a vele szemben álló, feldúlt lány a kedvére üsse, karmolja, marja, tépje, amíg nem érzi úgy, hogy visszaállt a lelki békéje. Nem hárított, mert tudta, hogy megérdemelte. Tisztában volt vele, hogy ennél többet is zokszó nélkül le kellene nyelnie, mert bántotta őt, mert, ahogy annak idején, most is övön aluli módon viselkedett. Csak míg a régmúltban egy szerelmi vallomás után elhagyta, most megtagadott mindent, amit iránta valaha is érzett. Nem is tudta mit gondolt, amikor a telefonban az imént kiejtette a száján: Az öcsém volt barátnője.

Hatalmas baklövés volt tőle, több okból kifolyólag szégyellte magát érte, de legalább a komoly beszélgetésük végre elkezdődhetett, végre terítékre kerülhettek az elmúlt kilenc évben feltobzódott érzések, gondolatok, sérelmek. Kirobbant végre a köztük szikrázó elementáris feszültség, és úgy érezte, akár arra is képes lenne, hogy letaroljon maga előtt mindent. Őt is letarolta az ütésekből eredő kín mértéke. Minden egyes kiosztott pofont úgy érzékelt, mintha tájfun söpört volna végig az elméjében, hogy a lehető legkitörölhetetlenebb módon belevésse: Hana miatta zokog keservesen.

Valami vasmarokkal szorította össze a bensőjét és ösztökélte arra, hogy a lány könnyeit az övéivel vegyítse. Úgy érezte, mintha benne is átszakadt volna valami, ami eddig el volt zárva a lelkében mélyen és most kitörni készülne. Nem tudta miért, de úgy érezte: bele kell kapaszkodjon Hanába, ha nem akar alábukni, valami fájdalmasan sötétbe.

Hirtelen, gondolkodás nélkül cselekedett: elkapta az ütésre emelt apró kezeket, átölelte a túlságosan is törékeny, vékony női testet, majd szorosan magához préselte. Arcát a rózsaszín üstökébe temette, s ahogy megérezte a hajából áradó vattacukor illatot, valamiért megnyugodott tőle. A boldogság nüánsznyi érzése elkezdte befészkelni magát a sejtjei mélyébe, amint megérezte, hogy a lány nem ellenkezik a közelsége ellen, sőt, helyette görcsösen kapaszkodni kezdett belé tíz kicsi, elfehéredett ujj, mintha a gazdája attól félne, ha nem szorítja magához makacsul, ő nyomtalanul eltűnik hirtelen. Nem is tudta eldönteni, hogy jelen helyzetben mi fájt neki a legjobban: az, hogy Hana sír, az, hogy ezek a könnyek miatta keltek életre, vagy az, hogy az eltűnésétől retteg. Mindhárom variáció fájt neki és tenni akart ellene.

Hogy megnyugtassa, ringatni kezdte apró simogatások kíséretében, de nem hogy csillapodott volna a lány zokogása, még feldúltabb lett tőle. Szinte érezte, ahogy a düh, a harag, a gyilkolási vágy száguldozni kezd, az egyébként nyugodt vérmérsékletű lány ereiben. A teste pattanásig feszült, az ujjaival direkt olyan erősen mart a bőrébe, hogy az fájjon neki.

Ezek után olyan hirtelen történt minden, hogy légvételnyi ideje sem volt védekezni vagy megfejteni, hogy mi, miért történt: Hana azon nyomban, hogy hozzáért, ellökte magától, ugyanazzal a lendülettel gyomorszájon vágta, majd az összefogott hajánál fogva húzni kezdte a nappaliban található kanapéja felé.

Nem tudta, honnan volt ehhez ereje, de az ülőalkalmatosság elé érve, ülő helyzetbe taszajtotta, bal térdét az eséstől enyhén szétterpesztett lábai közé passzintotta, majd hogy teljes legyen a kör, lekevert neki még egy hatalmas nagy pofont. Meglepődni, vagy a férfiasságát védő mozdulatokra, azonban nem volt ideje, mert a következő pillanatban ismét rátaláltak a copfjára Hana ujjai, és aannak, a gyengédnek egyáltalán nem nevezhető húzása segítségével, már hátra is feszítette a fejét.

Hanem ebben a szituációban lettek volna, valószínűleg rámosolygott volna  a lányra, hogy egy messzemenőleg másféle folytatást ajánljon fel neki, de így, csak fájdalmasan felszisszent, ahogy a tekintetük összetalálkozott a kicsavarodott testhelyzete ellenére is. Megijesztette a smaragdokban felvillanó harag, emellett nem kevéssé fájtak neki a hajhagymái is, azonban nem ért rá sajnálkozni, mert Hana egy újabb, erőteljesebb pofont kevert le neki.

– Te… mégis, mi a kurva Istent képzelsz magadról, Itachi? – sziszegte üvöltés helyett a valódi nevét, amelyen csak akkor szólította, ha valóban haragudott rá, majd, hogy a szavaiból áradó dühöt megerősítse, kapott egy újabb pofont a miheztartás végett. Fájt már az arca a kiosztott adagoktól, megszólalni vagy védekezni, azonban nem mert, nehogy ennél is jobban felhúzza Hanát, aki így is elég feldúlt volt ahhoz, hogy kitépje a gégéjét vagy megölje.

 – Beállítasz kilenc kibaszott év után, és azt hiszed, hogy ez így van rendjén? Mégis mit hittél? Hogy elfelejtem azt az időt, amit ki tudja hol töltöttél, meg a tényt, hogy szó nélkül eltűntél?! Hogy ugyanott folytathatjuk majd, ahol abbahagytuk?! Hogy elfelejtem mekkora egy seggfej voltál, amikor leléptél? Hogy megbocsátom neked azt, hogy a saját öcséd temetésére képtelen voltál hazadugni a pofád, akit voltál szíves egyedül itt hagyni tizenkét éves kora ellenére egyébként? Hogy tapsolni fogok örömömben megállás nélkül, amiért visszadugtad az a mocskos, idióta, elbaszott fejedet? Azt hitted, hogy ilyen könnyen megbocsátok neked? Mit hittél, Itachi?

Újabb fájdalmas pofont repült felé, amit Hana kiáltásával vegyült könnyei követtek. A keze, a teste, a szája, mindene remegett a visszafojtott dühtől, de nem adta fel, mert még nem fejezte be a szembesítést – újfent tépett egyet a copfján, az igazságosztó kezével jobb vállába mart, mintha nem lenne neki épp elég a szavai okozta gyötrődés. Minden egyes kiejtett szó után úgy érezte, mintha egyre mélyebben forgatnának meg benne egy kést, amely Hanában volt eddig, most azonban kireppenve belőle, birtokba vette az ő testét. Úgy érezte magát, mint egy elefánt a porcelánboltban, csakhogy ebben a történetben, ő volt egy kicsit az elefánt és az összetört porcelán is. Nem tudott megszólalni, nem tudott válaszolni.

– Akkora egy barom vagy, Itachi! Te tényleg ennyire degenerált vagy, vagy a tükör előtt gyakorlod esténként? Hogy lehetsz ennyire elcseszett, baszki?! Szerettük egymást, ahogy egy gyerek a másikat szeretheti, a legjobb barátom voltál, szinte minden időnket együtt töltöttük, szerelmes voltam beléd! Szerelmet vallottál nekem kétszer is, apám néha már úgy zavart haza tőlünk, erre most mit mondasz abba a kibaszott telefonba? Mit?! Az öcsém volt barátnője. Kilenc év alatt nem telt egy nap sem úgy, hogy ne gondoltam volna rád, erre te képes vagy azt mondani: az öcsém volt barátnője! Tudod, milyen érzés volt nélküled élni? Tudod, mennyire nehéz volt nélküled minden? El tudod képzelni, milyen borzasztó volt abban a hitben élni, hogy meghaltál, amíg nem adtál magadról életjelet? Tudod, mennyire szörnyű érzés volt az öcsédet úgy szeretni, hogy ő mindvégig tudta: te vagy számomra az első? Pedig őt is szívemből szerettem, elhiheted. Bele tudsz gondolni abba, hogy mindvégig hazavártalak? Felfogtad, hogy akkor kilenc éve, mit tettél?

– Hana…

– Én annyira, de annyira belefáradtam ebbe, Hachi – eresztette el a haját hirtelen egy hatalmas sóhaj kíséretében, ő pedig kihasználva a váratlan támadt kegyességet, felemelte a fejét, hogy a smaragdokba nézhessen. Felkavaró volt látnia azt a rengeteg érzelmet, amelyet ő váltott ki belőle, mert nem számított ilyesfajta hevességre; emellett azonban boldoggá is tette, mert úgy tűnt, bármi történt is a múltban, a lánykája akkor sem közömbös felé, hisz még mindig táplál az irányába érzéseket. Pedig nem érdemelné meg. Igaza volt Hanának: kárt okozott, és bele sem gondolt a mértékében. Ideje lesz, hogy kárpótolja érte. Ha kell, élete végéig vezekel, csakhogy a bocsánatát elnyerje, csakhogy eltűntesse az összes sebét végleg.

Kiegyenesedett ültében, hogy az irányítást átvegye, de amint a kedvenc rózsaszínje megérezte a testhelyzetváltozást, combjait a csípője mellé tette, lassan beleereszkedett az ölébe, kezeit a nyaka köré fonta, a homlokát az övének döntötte, szemeit lehunyta. Meglepte Hana reakciója, de nem késlekedett sokat, karjait a dereka köré fonta, a hátát óvatosan simogatni kezdte. Jól esett neki a közelsége azok után, hogy azt hitte: örökre sikerült maga mellől elmarni a lányt, így igyekezett fenntartani ezt a testhelyzetet.

Más volt így ülni vele, mint régen, de maga sem tudta volna megmondani, hogy miért érzi ezt. Lehet, hogy a nyomtalanul eltűnő évek, lehet, hogy a veszekedés tették ezt. Lehet azért, mert már mások voltak, és nem ugyanazok a gyerekek, akikre mindvégig emlékeztek. Lehet, hogy azért, mert idő közben mindketten változtak, és csak az az erős érzés, az a féltve őrzött eszménykép maradt nekik, amely az emlékeikben megmaradt. És azok nem ők voltak.

Talán az évek alatt az érzéseik is megváltoztak, nem csak ők maguk. Igaza volt Hanának: ezt nem lehet ott folytatni, ahol abbahagyták, badarság volt tőle, hogy ebbe belegondolt. Ahhoz túl sok év telt el egymás nélkül, túl sok minden történt velük azóta. Csak mesékben létezik olyan, hogy a gyermekkori szerelem az első pillanattól kezdve újjáéled, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mindenféle nehézség nélkül.

 A való élet nem erről szól.  A valóságban nem lehet megfeledkezni a bizalomról, amely nem alakul ki csak úgy magától. Újra meg kell egymást ismerjék, újra el kell kezdeni mindent az alapoktól, és ha már elkezdték, akkor csak reménykedhet benne, hogy egyszer ismét majd olyan mély kötelék alakul ki köztünk, amely valaha volt. Bár, ha rájön, mibe keveredett, hogy minek a részesei mindketten, nem biztos, hogy reménykedhet bármiben is.

Őszinte akart vele lenni, el akart mondani neki mindent, de hogy is mondhatná el neki példának jeléül azt, hogy bérgyilkos? Hogy mondhatná el neki, hogy hová és miért tűnt el akkor? Hogy mondhatná el neki azt, hogy az elmúlt kilenc évben legális terrorista-likvidációs képzéseken vett részt, ráadásul önszántából? Hogy mondhatná el neki azt, hogy az öccse nem halt meg, sőt tökéletesen élő, és ő is egy, azon terroristák közül, akit neki el kellene tennie láb alól?

Majdnem felnevetett kínjában, amiért ennyire szerencsétlen. Már előre utálta magát, amiért Hanának csak féligazságot fogja és tudja elmondani, mert hazudni sem akart neki, ha már válaszolni kell a kérdéseire. Pocsékul érezte magát már emiatt is, így bele sem mert gondolni, mi lesz, amikor hamarosan rájön az igazságra a lány.

– Annyira sajnálom, Hana! – csúszott ki a száján, és maga sem tudta eldönteni, hogy miért is kér bocsánatot: a múlt, a jelen, vagy a jövő fájdalmaiért.

– Tudom.

– Ne haragudj rám!

– A haragon már rég túllendültem. Az értetlenkedés fázisában vagyok.

– Talán tudok ezen segíteni.

– Megtisztelnél vele – húzódott apró mosolyra az ajka –, viszont beszélgethetnénk úgy, ahogy régen? Tudod, úgy, hogy leülök eléd, te meg a hajammal babrálsz és… Felejtsd el, hülye vagyok!

– Hana, rendben van – kapta el a menekülésben lévő, igencsak zavart lány kezét, és biztatón rámosolygott, csakhogy maradjon. Bár meglepte a kérése, jól esett neki, hogy előkerült ez a régi tradíció, mert így a kérdezz-felelek alatt is a közelében maradhatott, ráadásul a válaszolgatás közben nem kellett a szemébe nézzen. – Ülj el elém nyugodtan, nem harapok!

– Régen is mindig ezt mondtad – felelte egy hamiskás mosollyal a testhelyzet-változtatás közben –, aztán mégis beleharaptál a fülembe!

– De akkor még csak egy hormonzavaros, agyilag zokni, kangörcsös kamasz voltam.

– Mindez szép és jó, de nem úgy vettem észre, mintha ez változott volna azóta.

– Ezt mégis mire alapozod, Hana? – húzta meg a haját gyengéden mosolyogva, miközben próbált felháborodott hangot megütni, ahogy ez ebben a szituációban elvárható lett volna.

– Ma hajnalban meztelenül flangáltál a nappalimban egy vörös mell…

– Oké, értettem a lényeget, csak ne folytasd! Elég volt egyszer is hallani, azt a borzalmat!

– Azt a bizonyos borzalmat, te művelted részegen!

– Ebből még nem következik egyenesen, hogy többszörösen tudomást kellene szereznem róla.

– Pedig, szerintem, meglehetősen vicces volt, de ha nem, hát nem. Egyébként, nem akarlak megbántani, de mi a bánatnak kellett neked annyi pia? Ünnepeltél valamit, vagy leitattak? Olyan voltál, mint egy nagyra nőtt, vicces detoxszökevény, akit elütött egy művészekkel teli járat.

– Azért ittam, mert zavarban voltam.

– Miattam igazán nem kellett volna. Miért mentél el?

– Anyám nővére, Mana, elhívott Franciaországba, mivel apám rokonai csak Sasukét akarták adoptálni. Így megelőzte azt, hogy állami gondozott legyek.

– Nem Manánál voltál Angliában kilenc éves korodig?

– De, így igazából csak folytatta azt, amit előtte is csinált. Gyakorlatilag ő inkább volt az anyám, mint a húga, aki csak papíron volt a szülőmnek jegyezve. Nem bánta, hogy újból hozzá kerültem.

– Miért nem adtál magadról jelet?

– Egy olyan helyre kerültem ezek után, ahonnan nem tudtam neked írni.

– Hazudsz! A nagybátyádnak, Madarának van hozzá köze, igaz?

– Te… mégis honnan tudod?

– Egyszer egy stukkert nyomott a fejemhez, amikor tizenhat évesen rajtakaptam, amint drogot adott át az egyik vérebének, és megfenyegette, hogy egy meszesgödör alján végzi, ha ebből egy grammnyival is kevesebb jut el a célszemélyhez. Megfenyegetett, hogyha valakinek is szólok egy szót is, kiírtja az egész családomat szívfájdalom nélkül. Én meg voltam szíves neki elhinni neki, és oldalazva távoztam. Ahogy az emberei beszéltek vele, meg ahogy Sasuke tisztelte, sejtettem, hogy nem viccel. Úgy viselkedtek vele, mintha egy alvilági klán feje lett volna, és a nyakamat rá, hogy az a fickó az is, mert Sasukét is az uralkodásra, az ölésre nevelte. Talán a trónörököst látta benne? Esküszöm, azon sem lepődnék meg így utólag, ha ő ölte volna meg a szüleiteket…

Hana szavaitól megállt benne az ütő egy hosszúra nyúlt két percre. Ha nem lett volna annyira abszurd ez a helyzet, elkiáltotta volna magát, hogy bingó, leszámítva a szülőgyilkosságos részt, mert azt nem feltétlenül találta el. Mondjuk ebben sem tévedett sokat, épp, hogy csak megelőzte a nagybátyját benne aznap este, ezt viszont nyílván nem közölhette a lánnyal, ha kedves volt az élete, a későbbi kapcsolata vele.

– Utálom, hogy ennyire intelligens vagy, ahogy azt is, hogy ezeket a dolgokat félelem, fenntartások, szemrebbenés nélkül közlöd, majdnem úgy, mintha arról beszélgetnénk éppen, milyen ruhát készülsz felvenni este. Ez eléggé abnormális, ugye tudod?

– Nem abnormálisabb, mint az, hogy a saját klánod tagjai akartak kiiktatni Manát és téged. Nem azért mentél el, mert Mana hívott téged, hanem mert nem volt más választásod, igaz?

– Miből gondolod, hogy ez történt?

– Tilos volt a nevedet kiejteni, ahogy Manáét is, mert akkor Madara megőrült és tombolni kezdett, bár nem igazán értem a miérteket, semmilyen szempontból sem. Súlyosan elborult emberek akarják csak megölni a családtagjaikat, látszólag ok nélkül, márpedig ő határozottan ezt akarta. Felesleges lenne tagadni, azzal is csak megerősítenéd az elméletemet!

– Miből gondolod, hogy az öcsémet ölésre és uralkodásra nevelte?

– Volt, hogy egy egész hónapra is eltűntek, amikor az öcséd betöltötte a tizenötöt, és amikor visszatértek, Sasuke tele volt mély vágásokkal, ütésektől eredő sérülésekkel, nem egyszer az egész testén szétszórva csonttörései is voltak. Minden egyes ilyen alkalommal hűvösebb, lekezelőbb, arrogánsabb, őrültebb, rögeszmésebb lett. Gondolom nem szimpla verésekről volt szó, amely előhozták ezt a fajta személyiségjegyeket belőle.

– Bántott téged?

– Fizikailag csak egyszer. Lelkileg meg az első négy után már nem számoltam. Felesleges lett volna, ahogy erről beszélni is az, mert csak felhúzod magad rajta. Hol töltötted azt a kilenc évet?

– Párizsban, egy katonai bázison.

– Mit csináltál ott?

– Részt vettem egy elit katonai képzésen egy nemzetközi szervezet keretein belül, amely majdnem minden országban jelen van.

– Miért jöttél haza?

– Lejárt a franciaországi misszióm ideje, így itt volt az ideje, hogy Japánba visszatérjek. Emellett megígértem neked.

– Mivel nem ellenkeztél az elméleteim ellen, de arra sem törekedtél, hogy hozzátegyél az igazságtartalmukhoz, gyanítom, csak féligazságokat mondtál nekem, a dolgok valódi lényegét inkább elhallgatva előlem.

– Igen. Haragszol?

– Inkább csak bosszant, de nem annyira, mint elsőre hittem, hogy fog. Egyébként tudom, vagyis inkább sejtem, hogy ha valaki kilenc évre eltűnik, arra nyomós és eléggé komoly oka kell legyen, amelyről nyilván nem fog bájcsevejt folytatni, mert durva titkok húzódhatnak mögötte. Én meg nem akarok semmit felbolygatni benned, távol álljon tőlem. Elég egyelőre nekem az, hogy itt vagy épen, és egészségesen, emellett az alapkérdéseimre válaszoltál jórészben.

– Mikor akarod a többit feltenni?

– Majd idővel. Amikor én is felkészültem lelkileg arra, ami jelen helyzetben valószínűleg az őrületbe kergetne.

– Miből gondolod, hogy olyan volumenü titkaim vannak, amelyek ilyen hatással lennének rád?

– Szimplán csak egy Uchiháról van szó, ezen belül is rólad. Emellett már mondtam neked: nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, csak azért tűntél el, mert épp ilyen kedved volt, vagy mert Madara a klánvezérkedésének hódolva üldözött titeket. Ennél nyomósabb indok kellett ehhez.

– Eléggé frusztráló, hogy szimplán logikázva rájössz majdnem mindenre.

– Szokj hozzá, a szüleim így neveltek.

– Talán jobban jártak volna, ha nem ezt a módszert választják…

– Egyet kell veled értenem – fordult meg egy mosollyal az ajka szegletében, közben a helyezkedés közben a kezeit a kezeibe helyezte. Jól esett neki az a kedves mosoly, amely ellentétben állt az előző beszélgetés komorságával, így visszamosolygott rá, a kézfejét alig észrevehetően simogatni kezdte.

– Hol laksz jelenleg, Hachi? Gondolom a régi szülői házba nem mentél vissza az emlékek miatt.

– Egy szállodában lakom nem messze innen, de hamarosan szeretnék majd egy kisebb lakást bérelni, ahol új életet kezdhetek.

– Költözz hozzám! Tudom, hogy ez eléggé hirtelen felajánlást, és természetellenes azok után, ami történt, de elég nagy a lakás ahhoz, hogy te is elférj benne, és biztos vagyok benne, hogy Inónak sem lenne ellenvetése ellened. Így pénzt is spórolhatsz, emellett lehetőségünk is lesz arra, hogy újra megismerjük egymást.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– Bár nem beszéltünk át mindent, és tudom, hogy sok mindent elhallgatsz előlem, azért bízom benned annyira, hogy tudjam, okkal tetted ezt.  És igen, szeretném, ha itt élnél velünk, bármennyire is megfojtanálak legszívesebben. Szeretném, ha itt lennél mellettem!

– Köszönöm, Hana!

– Azzal köszönöd meg – suttogta maga elé halkan, de mégis tisztán hallotta minden egyes szavát –, hogy most már nem tűnsz el nyomtalanul mellőlem, mert – araszolt hozzá közelebb fátyolos tekintettel – egyszer túl lehet élni azt, ha az embert elhagyják, és én is túléltem, de másodszorra már nem bírnám ki ezt a fájdalmat, mert belepusztulnék, érted?

A szavai elhalásával szorosan magához ölelte, és bár nem mondta ki szavakkal, próbálta vele éreztetni: értette.

Hogyne értette volna, hisz ő is ugyanezt érezte…