5. Felszáll a vörös Hold II.

Sakura lakásán

Sakura

A lemenő nap fényei narancssárgás-pirosra festették az almazöld színű nappalit, egyúttal a bútorokat is bevonva az égi jelenség színpompás burkával. A piciny előszoba fogasai és cipőtartói, a tőle balra lévő sárga konyha beépített szekrényei, eszközei és az üvegezett szekrényekben pihenő poharai, az előszobától balra lévő kicsiny szobák ajtai, a lakásban található szépen gondozott szobanövények és a mézszínű parketta, mind-mind a nap sugaraiban sütkéreztek, elveszítve ezzel hétköznapiságúkat. Olyanok voltak ebben a megvilágításban, mintha túlvilági, meleg aura venné őket körben, amelyet tilos megérinteni. A nappali közepén álló krémszínű kanapé és az alant kiterített fehér szőnyeg most narancsszínben játszott, az előtte álló üvegasztal lapja a szivárvány összes árnyalatát visszatükrözte. Különleges, meglepő volt a látvány ezen a februári esten, mintha csak istenek így jeleznék így: most már minden rendben lesz.

Felállt, és a gondolat hatására egy apró mosollyal az ajkán, a bejárati ajtóval szemben lévő, fehér selyemfüggönyökkel keretezett hatalmas ablakhoz sietett. Út közben végig futtatta a kezét a kanapéhoz tartozó két fotel puha háttámláján, a szépre faragott antik faasztal tetején, a hozzá tartozó angyalmintákkal tarkított fejtámlás székeken, majd az útjába kerülő, színes kerámiacserepekbe elültetett szobanövényeken is.

Ahogy a céljához ért leült a belső, bámészkodáshoz tervezett ablakülőre, fejét a hűvös ablaknak döntötte, frottírzoknis lábait hosszában kinyújtva keresztbe vette, és csak bámult ki a házak között a végtelenbe. Nézte, ahogy az emberek ezerszínű kavalkádja elhalad a lábai alatt, figyelte, ahogy a sosem alvó város fényei – és maga a város – is lassacskán életre kelnek. Sorra gyúltak ki az éjszakai életet és a munkából hazaérkezést jelző fények. Valamiért olyan szintű boldogság és nyugalom lett rajta úrrá, ahogy ezt a szokásosnak tűnő folyamatot nézte, amelyet már nagyon régen érzett. Sosem látta még olyan szépnek a naplementét, mint ezen az esten. Kezdte elhinni, hogy a boldogság valóban mindenhol ott van, csak nyitott szemmel kell járni és nyitott lélekkel.

Lehunyta a szemét, majd egyenként felidézte magában a barátai, a családtagjai képét, hogy a boldogsága teljes legyen. Az apjával és az anyjával kezdte, akiket mindennél jobban szeretett, a sort Hinatával és Narutóval folytatta, akikért nagyon imádkozott, hogy a dolgaik végül normális fordulatot vegyenek, ezek után az az idióta Uchiha jött, aki végre hazatolta a képét kilenc év elteltével, majd eljutott Nejihez és Inóhoz, akik éppen a ház előtt beszélgettek.

Nagyon drukkolt a legjobb barátnőjének, hogy jól süljön ez a beszélgetés Nejivel. Már több mint tíz éve szereti a szőke a fiút, így ideje lenne már, ha kapcsolatuk új szintre lépne. Ráférne már mindkettejükre a boldogság, mert már nagyon rég elkerülte őket. Inónak a szülei, Nejinek a barátnője halt meg. Ezen felül a szőkének elég súlyos lelki problémái voltak, még ha próbálta is eltitkolni előle. Tudta, a problémája többszörösen összetett lehet és valószínűleg roppantmód kellemetlen, ha ennyire nem akarta vele megosztani, pedig a bizalom megvan köztük elég régóta ahhoz, hogy őszintén beszélhessenek.

A nyakát merte volna rátenni, hogy köze van a lelki terheknek az állandó eltűnésekhez, amelyekről szintén nem mondott semmit, csupán annyit, hogy amíg távol van, ne keresse, mert vele minden rendben. Egy ideig próbálta azzal a szöveggel beetetni, hogy randija van egy hírességgel – amelyre már nem egyszer tényleg volt precedens, lévén Inóról van szó, aki magas, szőke, bögyös és dögös –, de később már indokolás nélkül tűnt el, mert tudta, hogy ő tudja: hazudik. Valahogy mindig felfedezték, ha a másik vetített.

Három tippje volt: vagy azért nem mondott neki semmit Ino, mert még ő sem tudta, hogy mibe keveredett, vagy azért hallgatott, mert a lelépések oka abszolút veszélytelen, vagy végül, ami a legvalószínűbb: valami olyasmibe ráncigálták bele az akaratán kívül – merthogy valamiért biztos volt benne, hogy ez lehet a háttérben –, ami pont annyira lehet legális, mint a különböző fegyverekkel véghezvitt terrorcselekmények. Nagyon reménykedett benne, hogy Ino nem terrorista, bár annyira nem lepte volna meg.

Kulcs zörrenését hallotta a zárban, ezért befejezte a filozofálgatást, és átült a hatalmas asztal előtt található egyik székre. Mire kényelembe helyezte magát, a látóterében már megjelent Ino kócos, szőke üstöke, a fekete farmerba és jégkék pulóverbe bújtatott alakja. A csizmájával bajlódott, így még nem látta az arcát, de a laza testtartásából ennek ellenére is sütött, hogy a beszélgetésnek boldog befejeződése lett.

– Na, mi volt? Csak nem összejöttetek végre Nejivel?

– Hát – huppant le immár csizmátlanul, kivörösödött arccal és csillogó íriszekkel a mellette lévő székre –, de. És mielőtt megszólalnál, én szeretném kiejteni a számom: igen, megmondtad, igazad volt, kész vége! Boszorkány vagy, ugye tudod-e?

– Ino, ez annyira jó! – mosolyodott el szívből jövően a hír hallatára, és a lehető leggyorsabban felugrott, hogy csontropogtatóan szorosan magához ölelhesse. Tudta, egyszerűen tudta, hogy ez lesz, mégis annyira örült neki, mintha csak egy ajándékot kapott volna szenteste. Már fél éve lassan kerülgette egymást a szöszke, meg a Hyuuga, így tényleg nem volt annyira meglepő, hogy a dolgok így alakultak mindeközben, mégis, ennél nagyobb boldogságot már nagyon régen érzett.

– Nagyon örülök neki, mert végre mindketten boldogok lesztek! Talán egy hete beszéltünk arról Hinatáékkal, ha most már nem történik köztetek valami vallomásféleség, az Uzumaki villa kertjében Naruto elföldel titeket.

– Nem is értem, mi volt ez az elégedetlenség tőletek, hisz csak cirka tíz éve zúgtam bele úgy, mint Itachi a villanyoszlopba részegen.  Egyenesen érthetetlen, hogy… Várj, ti összebeszéltetek a hátunk mögött? – kiáltott fel hitetlenkedve a viccelődést félretéve, a mondat második felét értelmezve. – Hé, ne próbálj meg menekülni, különben átharapom a torkodat éjjel!

– Mi vagy te, egy szerelmes zsírdisznóvámpír?

– Oh, fogd már be, és fejezd be a hárítást meg a hátrálást! Maradj csak szépen itt, és ülj le a popsidra, Eperke! Fantasztikus, itt közvetlenül mellettem pont jó helyen leszel, és most válaszolj a kérdésemre!

– Még szép, hogy igen! A barátaink vagytok, így magától értetődik a dolog, hogy a legjobbat akarjuk nektek!

– Örülök neki, hogy számotokra az összeesküvés annyira természetes!

– Nem, nem az a természetes.

– Galádok vagytok mindannyian!

– Szösszentyű – csípett bele az arcába kétoldalt egy félig hitetlenkedő mosollyal –, látom, ismételten megértetted a mondandóm lényegét! Teljesen mindegy, hogy mit terveztünk a tudtotok nélkül, ha egyszer azért tettük, hogy ti boldogok legyetek. Arról, meg ugye komolyan nem kell győzködnöm téged, hogy mindez azért volt, mert szeretünk titeket?

– Nem feltétlenül, bár egy doboz pralinés csoki igazán jólesne, szigorúan csak a szeretet jegyében!

– Ott van a konyhaszekrény legfelső polcán két dobozzal, ahol a nasi lenni szokott; de a fő szálra visszatérve, Neji volt olyan tündérbogár, hogy önmagától lépett, így a közbeavatkozásunk is szükségtelenné vált. Szóval, nyugalom, rendben? Az idegeskedés amúgy is árt az arcbőrödnek!

– Ha ez így lenne, már rég úgy néznék ki, mint egy szőke sharpei kék szemekkel meg mellekkel. Ilyen feltételek mellett, meg ugye nem tudtam volna ma csókolózni Nejivel.

– Na, látod, tudod te, hogy mire kell a szót terelni. Mesélj szépen el, minden egyes részletet!

– Azt hiszem, szerelmes vagyok Nejibe.

– És ezt komolyan csak hiszed, azok után, hogy végignézted: Tenten az érzéseidről tudva is elveszi tőled őt, de te ennek ellenére is ugyanúgy szeretted mindkettőt? Amióta Tenten meghalt, te mást sem csináltál, csak próbáltad összeszedni, pátyolgatni Nejit, még akkor is, amikor rendkívül elviselhetetlen volt vagy a lelkedbe gázolt. Szösszentyű, ezek után te komolyan kételkedsz ebben?

– Oké, akkor határozottan szerelmes vagyok, és úgy tűnik, Neji is, bár nem igazán értem, hogyan bír egy olyan nőt szeretni, mint amilyen én vagyok.

– Nézd, eddig is tudtam, hogy valami nagy horderejűt elhallgatsz előlem – ne vágj közbe, már rég túltettem magam azon, hogy haragudjak érte, mert ha akarod, úgyis elmondod nekem –, de most, hogy végre kimondtad magadtól, szeretném az agyadba vésni: semmilyen tetted sem lehet olyan szörnyű, hogy ilyen borzasztó véleménnyel legyél önmagadról, főleg, hogy a szexuális zaklatás nem a te hibádból történt. Mert ugye ez történt veled?

– Te… mégis honnan jöttél rá? Én…

– Maradjunk annyiban, hogy figyeltem rád, amikor te elfelejtettél rám. Emellett szülész-nőgyógyásznak tanulok, elfelejtetted már? Észreveszem, ha valami szexuális-lelki téren nem stimmel valakivel valami. Az lenne a furcsa, ha nem ez lenne. Miért hiszitek azt, hogy védeni kell a csúnya világtól? Mert ezért nem mondtad el, így van?

– Sajnálom…

– Ino, az istenek áldjanak meg, nehogy még te kérj tőlem bocsánatot, amikor te szenvedsz ebben a helyzetben! Nem azért mondtam ezt, mert orrolok rád, amiért hülyének nézel, hanem azért, mert amíg te hallgattál, nem tudtam neked segíteni. Érted? Ez a legrosszabb az egészben.

– Tényleg úgy gondolod, hogy ettől nem leszek egy utolsó…

– Ha így gondolnám, most nem akarnálak leütni a hülyeségeid miatt. Ino, komolyan mondom, hogy a szexuális erőszakról nem te tehetsz, mert te vagy az áldozat. Attól, hogy valami abberált kihasználta valamikor az erőfölényét ellened, még nem te leszel egy utolsó senki. Ő az, aki ettől mocskos, bűnös, szolgalelkű lesz, aki nem érdemel jobbat egy hűvös börtöncellánál.

– Ugye, nem csak azért mondod, mert a barátnőd vagyok? Ugye, tényleg nem undorodsz tőlem? Nem ítélsz el érte?

– Azért mondom, mert így gondolom, és ha undorodnék tőled, még nagyobb szemét lennék, mint az, aki ezt tette veled. Ítélkezni meg nem tudok feletted, ahogy Neji sem fog, ha valaha elmondod neki. Meg fog érteni, és ugyanúgy fog szeretni, ahogy te őt, ha nem intenzívebben! Emiatt nem kell aggódnod, ezt előre leszögezem neked! Hagyd, hogy szeressen, és ne engedd, hogy a rossz érzések maguk alá temessenek, mert nincs alapja egynek sem! Rendben?

– Igen, megértettem! Megölelnél, Eperke?

– Hát persze! – mosolygott rá kedvesen, és amilyen gyengéden csak tudta, úgy ölelte magához, hogy vigasztalón megszeresse. Fel akarta vidítani, vissza akarta adni az életkedvét, az önbecsülését, el akarta törölni az önmarcangolással telt éveit. Igazából, bármit megtett volna azért, hogy ha csak egy kicsit is, de jobban érezze magát. Szórakozottan simogatta a hátát és cirógatta a haját, miközben a kedvenc dalukat énekelte neki, Pinktől a Fuckin Perfectet.  

Ezernyi érzés és gondolat cikázott rajta át, ahogy egyre jobban a dal végére ért. Utálta, hogy a legjobb barátnőjével ez történt, utálta, hogy igaza lett, gyűlölte, hogy ez ellen nem tud mit tenni. Szétmarcangolta a tehetetlen düh, a tombolni akarás. Legszívesebben megölte volna azt az állatot, aki ezt művelte vele, aki összetörte, aki elvette tőle a magába vetett hitét. Talán bele sem gondolt az a mocskos dög, hogy mit tett. Ennek fejében igazán remélte, hogy kínok közt éli le az élete hátralévő részét. Mást úgysem érdemel az a rohadék.

***

Ino

Az emberek többsége általában azt gondolja Sakuráról első ránézésre, hogy a rózsaszín haja, a kislányos bája, és a zűrős, volt szerelmi élete miatt egy ostoba liba. Aztán kinyitja a száját, és nagyon gyorsan kiderül, hogy háromszor gyorsabban forog az agya, mint egy átlagpolgárnak, emellett az intelligencia-hányadosa is toronymagasan van, hogy a kislányos bája csak a külsejében létezik, a modorában már kevésbé, hogy az emberszeretete, kedvessége, empátiája és segítőkészsége csak limitált számú ember rendelkezésére van „áruba bocsátva”, hogy a rózsaszín vattacukorhaj alatt abszolút nem egy elveszett, védelemre szoruló leány van. Ha valaki veszi a fáradtságot, hogy az ő legjobb barátnőjét, ezt a rózsaszínhajú maximalizmus-gócot megismerje, akkor nagyon gyorsan rájöhet, hogy az első pillantásra tökéletesnek látszó lány makacs és nagyszájú, hogy a cukisága ellenére szívbaj nélkül beszól másoknak és hirtelenharagú, hogy az ártatlan külső, rengeteg ismert káromkodó szót rejt maga alatt, hogy talán pont az agykapacitása miatt, de veszettül türelmetlen és erőszakos, bármennyire is törékeny alkatú.

Egy pillanatra elakadt az erőszakos szónál, és eltolta magától a rózsaszínhajút. Feldúltságot látott a tekintetében még az előbbi beszélgetésük hatása miatt, de nem foglalkozott most vele, ahogy egyelőre a saját lelki problémáit is félresöpörte. Értetlenséget látott a Sakura arcán, látszott rajta, hogy rá akar kérdezni a hirtelen hangulatváltozásra, de leintette, mert őt most csupán egy valami érdekelte, amit rögtön, abban a pillanatban tudnia kellett:

– Te, Eperke, délután, amíg Hachival beszéltél, egy tízes skálán mennyire voltál erőszakos vele?

– Pont annyira, amennyire megérdemelte.

– Hány pofon csattant el?

– A negyedik után már nem tartottam fejben.

– Behúzás?

– Volt az is, de leltárt ebből sem tartottam. Talán tőle kellene megkérdezned, amint visszaérkezett. Ő tuti megjegyezte!

– Meghiszem azt! És én mit jegyezzek meg?

– Azt, hogy Hachival mindent újra kell kezdenünk az alapoktól, ugyanis – mily meglepő –, ráébredtünk mindketten, hogy nem lehet alapozni egy gyermekkori szerelemre. Az egy dolog, hogy régen nagyon erős barátság volt köztünk, de azóta megváltoztunk mindketten, szinte nem is ismerjük már egymást. Meg kell beszélnünk, meg kell emésztenünk az elmúlt kilenc évet ahhoz, hogy az alapokra az építkezés megkezdődhessen. Sok a titok, a seb, a sérelem.

– De legalább erős az alap, Eperke! Szerintem ne szomorítson el ez a helyzet!

– Az a legrosszabb ebben az egészben, hogy egyrészt furcsának érzem a helyzetet, mert úgy érzem, ezzel elárulom Sasukét. Másrészt, pedig elképesztően a földhöz vágna, ha ismét olyan mély lenne a kötődés köztünk, mint régen, aztán egyszer csak ismét faképnél hagyna. Már pedig ez előfordulhat. Nem vagyok biztos benne, hogy mibe keveredett, mert ez annyira nem állt még össze bennem, mindenesetre tudom, hogy veszélyes játszmákat vív a háttérben. Ő maga erősítette ezt meg, miközben faggattam.

– Mit érzel?

– Azt, hogy ha róla van szó, egyelőre még gátak vannak bennem. Nem tudok már annyira megbízni benne, mint régen. Nem megy ilyen gyorsan ez a barátkozás. Ehhez tényleg idő kell. Örülök neki, hogy itt van, és… – hirtelen fejezte be a mondandóját a rózsaszín, váratlanul, nem is igazán értette, miért hagyta abba a mesélést. Csodálkozott, de azért szó nélkül várta, hogy a maga elé meredten bámuló Sakura, folytassa az érzései taglalását.

Csendesen várt egy ideig a folytatásra, de a több mint két percesre nyúlt hatásszünet után elvesztette a türelmét. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy a nemtetszésének hangot adjon, de odáig már nem jutott el, mert abban a szent pillanatban látta, hogy Sakura leesik a parkettára és magzatpózba gömbölyödik. Amilyen gyorsan csak tudta, térdre vetette magát a szenvedő mellett, és szólongatni próbálta, hátha elmondja, miben tudna segíteni neki ebben a helyzetben. Látta, hogy a lezárt szeméből megállíthatatlanul ömlenek a könnyek, összekeveredve az álla alján az orra vérével. Szólongatni próbálta, miközben zsebkendőt tett a vérző orrához, de hasztalan: Sakura nem volt magánál. A pánik eluralkodott rajta, ahogy a fejét fogó barátnője mellett végre realizálta: attól van rosszul Hana, hogy a tudatpecsét az elméjében tovább hasadt.

***

Sakura

Bár csukva volt szeme, furcsa, ijesztő, torz képek ezrei villództak előtte. Minél több homályos, eldeformálódott képet látott, annál jobban zúgott, görcsölt, hasogatott a feje. Úgy érezte, mintha kalapáccsal vernék a fejét, mintha a koponyáját belülről szét akarná valami feszíteni, hogy a felvilágra jöhessen. Hátborzongató, suttogó, fémesen döndülő hangokat, gyermekektől és nőktől származó sikolyokat, üvöltéseket hallott az elméjében. Ő is kiáltani akart, sikítani, vergődni, de elfogyott a levegője. A gerincéből jegesen égető fájdalom indult ki: úgy érezte, mintha valaki vagy valami fel akarná darabolni a testét, miközben összevissza kaszabolja a még hátralévő részeit. 

Ellenkezni akart, üvölteni, hogy bármi is történik vele, az azonnal fejeződjön be, de nem találta a hangját az eluralkodott káoszban. Borzasztóan fájt mindene, az agyában uralkodó nyomás lassan elérte a teste összes részét. A fejébe, ha lehetséges, még erősebb fájdalom nyilallt, ahogy szétterjedt az egész testében a kín, még elviselhetetlenebbé téve a dübörgő zajokat és hangokat, amelyek szinte belevésték magukat az elméjébe. Forgott vele a világ, körülötte mindent tüzelt: olyan érzése volt, mintha valami lefelé húzná, hogy az út végén elevenen elégjen.

A testét egyre jobban belepte a mocsaras kátrány, a sötétség; és ő nem bírta már tovább, így megadta magát neki. Átlépett a könnyed tudattalanság határán, hátha a hangok ott nem kiáltoznak neki.

Egy csónakázó tó partján

Sasuke

Amerre csak nézett, andalgó párokat látott a vörös lampionokkal kivilágított, cseresznyefákkal és fapadokkal övezett csónakázó tó környékén. Majdnem felfordult a gyomra a látványtól, ahogy a görcsösen összekapaszkodó kezeket nézte, az életkedve is elment a kierőltetett romantikától. Annyira irritálták a párocskák már szimplán a létezésükkel, meg az „örökké szeretni foglak” pillantásokkal, hogy legszívesebben lemészárolta volna az összeset egy kis baltás-fogócska után. Utálta őket egytől egyig, a rózsaszín álomködükkel, a bárgyú tekinteteikkel, meg a szemérmetlenül pofátlan egymásra mászásukkal együtt. Legszívesebben önmagát is megölte volna, amiért nem is olyan rég, még ő is csupán egy ilyen alantas ösztönlény volt. Méla undorral az arcán gondolt arra az időkre, egyszerűen borzasztotta az egész.

Majdnem elnevette magát, amikor eszébe jutott, milyen eltévelyedett, szánalmas és gyenge volt akkoriban. Öt-hat évvel ezelőtt botor módon még azt hitte, az a legfontosabb, hogy az embert viszont szeressék, és ezért az érzésért – szeretni és szeretve lenni –, bármit megtett volna. Képes volt egy kis gyengédségért cserébe lealacsonyodni arra a szintre, hogy bájologjon, kedveskedjen, andalogjon, udvaroljon. Még ide is elhozta Sakurát, csakhogy ő jól mulasson, és a számítása tulajdonképpen be is jött.

Sétálgattak kéz a kézben és beszélgettek mindenféléről, csónakáztak a csillogó tükrű tóban, madarakat etettek a cseresznyefák árnyékában, kergetőztek, mint két bolond, fagyit ettek, amikor kifáradtak, táncoltak, amikor már fényesen ragyogtak a lampionok. Tizenöt éves volt ekkor és iszonyatosan boldog. Az első igazi randijuk volt, amelynek a végén hazakísérte, amely úgy végződött, hogy a bejárati ajtó előtt hosszan megcsókolta, miközben Sakura apja a nappali ablakánál állt és egy baseballütővel a kezében figyelte, nehogy a keze tévútra tévelyedjen. Annyira szerelmes volt, hogy megtett volna bármit azért, csakhogy a lány közelében lehessen. Így utólag el sem tudta hinni, hogy ez vele történt. Pedig átélte, és szerette ezt az érzést.

Nagyot csobbant a tóban egy becsapódó nagyobb kő, amelynek a hangja visszahozta őt a valóságba. Dühösen rázta meg a fejét, amiért ismét elgyengült, amiért a szándékával ellentétben rá gondolt, de a kellemes érzések emlékét nem tudta száműzni a gondolatokkal. Bármennyire is próbálta tagadni, valahol mélyen még mindig ugyanaz a gyermek volt, aki szeretetre vágyott, biztonságosan ölelő, óvó karokra, az egyedül őt szerető Sakurára.

Pedig neki érzéseknek nélküli, profi fejvadásznak kellene lennie. És ő az is akar lenni, mert bosszúját beteljesítve Itachin és Sakurán őrjöngeni, tombolni, gyilkolni akar.

Meg akarja ölni mindkettőt…

Egy belvárosi park közepén

Deidara

Mindketten lefagyva nézték, ahogy Hinata elviharzik. Olyan bénító hatással volt ez rájuk, hogy nem tudtak megmozdulni azóta sem. Csak álltak ott ketten az éjszakában, mint két, nagy rakás szerencsétlenség, és meredten, szó nélkül bámultak maguk elé. Nem vitatkoztak, nem ugrottak egymás nyakának, még csak szemrehányással sem illették egymást, mintha az iménti jelenettel, a lány távolodó alakjával eltűnt volna köztük az ellentét. Ellenfelek voltak, hisz ugyanazt a lányt szerették volna megszerezni, mégis úgy érezte, nem többek most két, faképnél hagyott fickónál, akiket a saját hülyeségük miatt dobtak ki. Itt most nem egymásra, hanem önmagukra kellett haragudniuk.

Ránézett a mellette álló Narutóra, és mély megdöbbenésére, ugyanezt látta rajta is tükröződni. Tágra nyílt szemekkel bámult maga elé, és bárki láthatta volna rajta, hogy önmagával hadakozik. Ahogy a döbbent, kétségbeesett, elképesztően letargikus arcát nézte, abszurd módon megsajnálta. Fogalma sem volt róla, hogy mi van vagy volt Hinata és közte, de az események ilyentént való alakulása, látta, hogy Narutót megviselték. Valószínűleg nem erre az eredményre számított, amikor idejött macsóskodni. Az ábrázatát figyelve csak abban reménykedett, hogy ez a szájhős, nem megy rögtön eret metélni. Márpedig úgy nézett ki.

Megszólalt a lelkiismerete, és eszébe jutott hirtelen minden, amit az anyukája valaha tanított neki. Valamiért utálta mindkettőt, amiért azt sugallták neki: bármennyire is nem normális ez a szituáció, akármennyire is az élettel összeegyeztethetetlen ez a viselkedés, de ne hagyja egyedül a kamikázét.

– Hallod, ha már csaj nélkül maradtunk ma este mindketten, gyere el kocsmázni!

– Mi? – fordult hozzá hitetlenkedve, egy gyanakvó fintorral az arcán. – Ez totál úgy hangzott, mintha randira hívnál! Nincs csaj, jó az Uzumaki is? Előre szólok, hogy csak egy kapura játszok, az sem az azonos térfélen van!

– Nem feltétlenül erről gondoltam…

– Akkor mit akarsz tőlem?

– Mondtam: gyere el kocsmázni!

– Nem tudom, neked mennyire tűnt fel, de épp ugyanazért a csajért teperünk mindketten. Ez olyan, mintha rasszistaként elmennél, mondjuk egy Kanye West koncertre.

– Jó, akkor megyek egyedül, te meg vesd magad alá egy folyóba. Szia!

– Váárj! Jövök veled – állította meg két lépés után –, mert rám férne valami tömény, de ugye ez tényleg nem randi?

– Nem, nem az, csak induljunk már!

– Azért a seggem közelébe, légy oly szíves ne merészkedj, mert…

– Túl hosszú lesz ez az este – csóválta meg lemondóan a fejét a másik szőke litániáját figyelmen kívül hagyva, közben erősen bánva, hogy az anyukája meg a lelkiismerete kicsinálták ismét…

A Kuromizumi főhadiszállásán

Jiraiya

Meredten bámult maga elé, és órák óta először próbálta meg felfogni, hogy tulajdonképpen mi történt. Lázasan kutakodott az agyában, próbálta megtalálni azt a pontot, ahol az életük ennyire félresiklott, ahol ennyire kiszámíthatatlanná, instabillá vált minden, amelytől fogva elkezdték vívni ezt az életre-halálra szóló harcot, de a fájó emlékezés ellenére nem találta meg azt az egyetlen egy konkrétumot. Nem is tudta, mi fáj neki jelenleg jobban: a múlt, a jelen, vagy az eljövendő. Mindenhol halált, bánatot, kínokat látott. Ő is szenvedett. A lelke a mai nap meghasadt, kettétört.

Ez a nap örökre belévésődött, kitörölhetetlenül. Vannak pillanatok az életben, amelyekre az ember tökéletesen tisztán, maradéktalanul emlékszik, teljen el a megtörténéstől számítva bármennyi idő, és ez is egy ilyen volt. Felejteni akart, valami másra gondolni, ami kevésbé lélekölő. Fájt, rettenetes fájt neki az emlékezés, de erőt vett magán, mert szüksége volt valamire, amibe ezen a haláltanyán belekapaszkodhatott.

Tisztán emlékezett rá, amikor a nagyapja hatéves korában megmutatta neki az egyik találmányáról készült rajzot, tisztán látta maga előtt a pillanatot, amikor átlépte az egyetem kapuit, amikor lediplomázott, amikor a lányát a kezébe vehette legelőször, aki édesdeden mosolygott, amikor először megpillantotta Tsunadét egy meleg őszi napon.

Ahhoz képest, hogy szeptember vége volt, meglepően meleg idő volt. Mivel nem volt jobb dolga, céltalanul lézengett a városban, hátha történik vele valami érdekes ebben a szép időben. Az utcákat róva hosszú órák óta kódorgott, amikor megkordult a hasa, így egy étterem felé vette az útirányt. Még sosem volt azon a környéken előtte, de így is hamar rátalált egy takaros vendéglátóegységre egy kis eldugott utcában, amely ráadásul még olcsó is volt. Már készült belépni a bejárati ajtón, amikor bosszús, női kiáltást hallott az utca túloldaláról.

Gyorsan megfordult, hátha a hölgy segítségre szorul, aztán a hevesség, ahogy jött, úgy illant el, mert megpillantotta őt: a valaha látott leggyönyörűbb nőt.

A leggyönyörűbb nőt, aki azért, hogy lepattintsa a kelletlen udvarlóját, átrohant hozzá a túloldalon álló vendéglőhöz, hogy mindenféle teketóriázás és ismerkedés nélkül megcsókolja, csak úgy kedvtelésből, bosszúból. Ő meg nem ellenkezett, mert a helyzet túlzottan kellemes volt. A kezei közt ott piheg egy nagymellű, eszméletlenül dögös nő, aki emellett fantasztikusan csókol. Annyira, hogy a gyomra is megremegett életében először az élménytől.

Már akkor, annál a heves, meglepően szenvedélyes csóknál tudta, hogy feleségül veszi ezt a ciklont, mert szó szerint berobbant az életébe, mert lehengerelte, mert már azzal az egy csókkal a legmélyebb sejtjéig hatolt. Tudta, hogy ezzel a nővel nem csak ez az egy alkalom lenne ilyen jó, mert az ilyen fajta hevesség ösztönből jön, így egész életre szól. És tényleg igaza volt…

Csakhogy, nekik egy egész életre szóló időintervallum értelme, a mai nappal megváltozott. Gyermekként, fuldoklóhoz hasonlóan, hangosan zokogott.

Nem értette, hogyan élhet tovább, hogyan sírhat még, ha egyszer a lelke már holt.

Valamikor éjféltájban

Itachi

– Tessék, itt Haruno lakás! Kivel beszélek?

– Szép estét, Itachi! – szólalt meg a túlontúl ismerős, gúnytól csepegő hang, és kettőt fordult vele a szoba, mire felfogta: ő most tényleg az öccsével beszél, kilenc év elteltével először. A gyomra a torkába ugrott, ahogy arra az utolsó, sorsfordító estére gondolt, ami miatt ott tartanak, ahol.

– Hogy vagy mostanság? Meguntad a külföldön bujkálást, vagy az öcsikéd iránt érzett szereteted hozott haza?

– Mit akarsz tőlem? Honnan tudod, hogy itt vagyok?

– Nagyon is jól tudod, hogy mit akarok.

– Nem fogom hagyni, hogy elvidd és megölesd Sakurát, csak egy parancs miatt, kedvtelésből!

– A játékszabályokat nem te diktálod ebben a játszmában, ezt ne felejtsd el!

– Te sem vagy mindenható.

– Bátyuskám, ezt majd eldönti az idő, és bizonyítja a végkifejlett! De nyugodt lehetsz abban, hogy biztosan holtan végzed Sakurával együtt – horkantott fel arrogánsan, majd egy nevetésre hajazó hangkibocsátás után társalgó hangnemben folytatta. – Ne feledd, a játszma elkezdődött! Vészesen fogy az időtök! Hamarosan mindketten meghaltok!

A Ginkarasu főhadiszállásán

Pein

Akárhányszor belépett Hasirama irodájába, mindig lenyűgözte a férfi hatalmas könyvgyűjteményének a látványa. A faltól falig, padlótól plafonig érő polcok, szinte roskadoztak az ábécérendbe szedett, az irodalmi korszakok és a szerző születési helye szerint rendszerezett könyvek súlyától. Eleinte, tizenöt évesen, amikor a szervezethet került, furcsának tartotta, hogy egy alapvetően erőszak-orientált szervezet vezetője egy halom könyvvel veszi magát körbe, ahelyett, hogy fegyverek lógnának alá mindenhonnan, aztán, ahogy egyre jobban megismerte a férfit, már nem is érezte ezt annyira furcsának.

Idővel rájött arra, hogy az ember foglalkozásának nem feltétlenül kell összefüggjön a hobbijával, így Hasiramának sem volt muszáj kötelező jelleggel, agyra-főre gyilkolásznia. Márpedig neki az olvasás volt a szenvedélye, nem pedig – szó szerint értve – a hullák vagy a fegyverek gyűjtögetése mániákusan. Mondjuk ilyen emberekkel is találkozott az évek során, de az ő közelükben nem is érezte magát biztonságban, mert minimum sárgaház-szökevények voltak, a maximumról meg inkább nem akart tudni életviteli szempontokból kifolyólag.

Odalépett az egyik polchoz és levette róla az első könyvet, amely a kezébe akadt, egy szép, pirosas-feketés színű bársonyborítású könyvet, amelynek a belsejében ez állt Hasirama kézírásával: Blackcherry, a Megváltó.

– Látom, megtaláltad a könyvtáram legértékesebb darabját – szólította meg Hasirama egy üdvözült mosollyal, és egy köszönésnek szánt biccentés után elvette a könyvet Pein kezéből, hogy az első oldalon kinyithassa.

– Ebben a kis könyvben benne van minden olyan tervünk, amelyet csak a Blackcherry tud megvalósítani azzal az isteni tudásával! El sem hiszem, hogy ez a remek eszköz létezik, és hamarosan már el is kezdhetjük vele a munkát. El tudod képzelni, Pein? Megszűnik a világon a szegénység, az éhezés, a betegség, a bánat! Nem lesznek többé háborúk, nem lesz többé felesleges vérengzés, nem hal meg többé feleslegesen egy ártatlan sem, nem az erőszak fogja uralmi a társadalmakat! Béke lesz, szerte a világban…

– Remélem, túléli a tudatpecsét feltörését a lány, különben mindez csak ábránd maradhat!

– Azt mondta Jiraiya, ha mellette lesz Tsunade és ő, nem történhet semmi baja. Emellett nem sokat kell majd kitenni a kislányt a megpróbáltatásoknak, mert New Yorkban lassan elkészül a Helyettesítő. Ha minden igaz, az üzembe helyezésig már csak egy hónap van vissza. Vagyis öt nappal ezelőtt Jiraiya ezt mondta.

– Milyen hatással lesz ez a Blackcherryre?

– Még nem lehet tudni, de nem is érdekes ez a jelen pillanatban! Milyen híreid vannak róla?

– A tudatpecsét ma is hasadt valamennyit, így rohama volt alig néhány órája. Az előbb beszéltem Itachival, azt mondta, hogy ezen felül semmi baja.

– A Kuromizumi?

– Jiraiyát és Tsunádét még mindig vallatják, egyelőre nem tudjuk őket kiszabadítani a megerősített őrség miatt. A Blackcherry keresésére tizenöt embert szalajtottak útnak, köztük Itachi öccsét, Sasukét is. Ő fokozott veszélyt jelent a Blackcherry életben maradására, főleg, hogy rátalált a lányra.

– Kisame, Konan, Tobi és Deidara?

– Természetesen ott vannak a környéken és védik őket, Ino szokás szerint a közvetlen közelükben van.

– Mikor számíthatunk nyílt támadásra?

– Shikamaru szerint, mivel Sasuke egyedül akarja majd a Blackcherryt megszerezni, és mert konfliktusa van Itachival, így legkésőbb három nap múlva. Ahhoz viszont, hogy egyedül tudjon akciózni, előbb le kell számolnia Orochimaruval és Madarával.

– Erősítsd meg a bázis védelmét, a külföldön tartózkodó embereinket hívd haza! Az elitet hívd be holnap estére, hogy a menekülési tervet ismertetni tudd velük! Ha a terv még nincs kész, sürgettesd meg a stratégákat! Az informátorok óránként tegyenek jelentést, még azok is, akik az utcákon vannak!

– Értettem! Valamit tehetek még érted?

– Beszélj Itachival, hogy fejezze be a kertelés, és minél előbb tálaljon ki a Blackcherrynek. Nem mászkálhat fegyver nélkül, mint valami önjelölt céllövő tábla! Nem halhat meg sem ő, sem a lány egy ilyen baklövés miatt! Nem várathat még huszonkét évet a világ megmentése magára…

Sakura lakásán

Itachi

Ideges volt, ezért hogy megnyugodjon, bement Hana szobájába és leült az ágy szélére. Ino egy órával ezelőtt lépett le a Kuromizumi bázisára, amikor megbizonyosodott arról, hogy Sakura rendben lesz, így egyedül lehetett a gondjaival és vele. Megnyugtatta, hogy Hanát már nem gyötörték fájdalmak és kínok, szívből örült neki, hogy jelenleg csendesen, nyugodtan, egyenletesen lélegezve pihen. Tudta, hogy nem kellene, hogy nem szabadna felzavarnia, ennek ellenére nem tudta megállni, és simogatni kezdte a sápadt, megviselt arcot. Óvatosan, a lehető leggyengédebben cirógatta az orcáját, ügyelve arra, nehogy fájdalmat okozzon neki vagy felébressze. Közben az lelke is megnyugodott valamelyest, a hosszú, csendes percek telésével lassacskán már csak a tompa fájdalom kísértette.

Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az öccsét még mindig a bosszúja éltette. Egy olyan bosszú, amely csak azért létezik, mert Sasuke nem érti a tettei mögött húzódó miérteket. Nem is érdekli, mert ő csak magát látja. Csupán azt látja maga előtt, hogy ő annak idején megölte a szüleiket, hogy egyedül maradt, hogy árvává tette. Sajnálta, roppant mód sajnálta, hogy Madara kezébe juttatta, sajnálta, hogy ezt kellett mindkettejükkel művelje, sajnálta, hogy az öccse meg akarja ölni, ahelyett, hogy egyszer végighallgatná rendesen.

Sosem hallgatta meg. Sosem kérdezte meg tőle, hogy miért tette. Pedig, ha tudná, talán megértené és egyetértene. Talán nem akarná megölni, ha tudná: csak őt védte, hogy azért ölte meg a családját, mert az apjuk olyan mocskos üzelmeket folytatott, mint egy legutolsó alantas féreg. De ő nem akarja tudni. Mert Sasukének nem maradt más, csakhogy a bosszújának éljen. A bosszúnak, hogy őt, és most már Hanát is megölje.

És ez fájt neki.

Hajnali egy, valahol Sakura lakásának környékén

Ino

– Pein, itt Ino! Gáz van!

– Mi történt? Megtámadtak? Küldjek erősítést?

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Nyugodj le, nem esett bajom!

– Akkor kivel és mi történt? Sakura?

– A rohama elmúlt, most mélyen alszik. Itachi ügyel rá éppen.

– Jiraiya?

– Semmi baja, még él! Ellenben a felesége; Pein, nem fogsz túlzottan örülni!

– Mit tudtál meg? Ki vele!

– Sasuke két napon keresztül kínozta Tsunadét és... és végül feladta az ellene vívott küzdelmet. Alig négy-öt órával ezelőtt halt meg, miután megerőszakolták, és a fejét levágták, hogy odaadják Jiraiyának emlékbe…