5. Felszáll a vörös Hold I.

5. fejezet

Felszáll a vörös Hold

 Sakura lakása előtt egy padon

Ino

– Örülök, hogy eljöttél hozzánk ma este, bár meg is lep egyben. Valami gond van, Neji?

– Nem, abszolút nem – válaszolta egy kedélyes mosoly kíséretében, és mint mindig, most is szívdöglesztően jól nézett ki, ahogy az ajkai felfelé görbülő ívet vettek fel, és eltűnt onnan a beleégett szomorúság. Szerette nézni Neji mosolyát, mert akárhányszor csak látta, az valamit elindított benne.

– Látni akartalak csupán. Rég beszéltünk már rendesen, ahogyan szoktunk!

– Sok volt a dolgom mostanság, ezért nem volt időm egy kiadós beszélgetésre. Egyébként, csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy te is hiányoztál ám – villantott rá egy őszinte mosolyt sután, de ahogy Neji kezei az övéhez értek, az egyből, akaratlanul is kiszélesedett az az arcán.

– Nem volt senki, akivel Xboxozni tudtam volna anélkül, hogy leüssön másfél óra zombi támadásos menet után. Emellett… – folytatni akarta volna valami értelmessel a gondolatmenetét, hogy miért hiányzott neki még oly igazán, de inkább csendben maradt és élvezte Neji, talán tudattalanul gyengéd simogatásait a kézfején, az ujjbegyein és egy-egy ujján.

Ha akart, sem tudott volna megszólalni az apró érintésektől, melyektől áramütésszerű érzések keringőztek végig a mellkasán, melyektől belé fojtódtak a kikívánkozó szavak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy túl jó volt ahhoz az élmény, hogy félbeszakítsa a pillanatot valami esztelen badarsággal, így inkább együtt hallgatott a mellette ülő férfivel, és csak a szíve egyre hevesebb dobbanásaival együtt járó érzésekre fókuszált.

Jól esett neki a határozott, meleg érintés, amely végre nem erőszakosan követelőző volt, amely nem a teste feletti uralmat akarta megkaparintani, a lelke porba hullt maradékát, hanem csak az örömére szolgált. Úgy érezte magát az érintésektől, mintha egy értékes nő lenne, egy drága kincs, amelyre megéri vigyázni igazán. Letaglózta az érzés, még akkor is, ha tisztában volt vele: ebbe nem magyarázhat többet kedves gesztusnál, a barátságuk bizonyítékánál.

Ennek ellenére mégis meghatottan, emelkedetten, őrülten érezte magát.

Szerette, hogy Neji ilyen kedvesen bánik vele, annak ellenére is, hogy nem érdemelte meg ezt a bánásmódot, annak ellenére, hogy tökéletesen tudta: nem ez lenne a jussa a tettei, a lénye miatt. Egy gyermekkorától fogva, ártatlan embereket könyörtelenül lemészároló ember, nem érdemel pofonoknál, erőszaknál, könnyeken kívül mást. Nem volt több egy kuromizumis, kegyetlen állatnál.  Egy olyan ember, mint ő, megérdemelte azt a szerepet és bánásmódot, amelyet Orochimaru neki szánt: egy alantas, többrétű használatra szánt szolgáét, akinek a testével együtt a lelkét is felzabálja a mocskosság. Valahogy mégis, ezektől a gyengéd simogatásoktól úgy érezte, leküzdheti a sorsát, mert mégsem olyan rossz, mint azt gondolná, mint azt mások állítják. Hálás volt neki, még akkor is, ha a hozzá fűződő érzései összezavarták.

Fél éve lassan nem tudta eldönteni, hányadán állnak, hogy mit érez a férfi iránt. Barátság ez, vagy valami több annál? Milyen irányba haladnak, ha egymás mellett elfelejtik a lelkük terheit és bánatát?

Tudta, hogy talán nincs is válasz ezekre a kérdésekre, mert a választ érezni kell, mégis, egészségesen kíváncsi nőként birizgálta a fantáziáját. Ha tudta és volt rá ideje, próbálta megkeresni a válaszokat, de a siker messze elkerülte. Egy fix pontot talált csupán: hogy vele, sokkal szebbnek érezte az eddig gyűlölt, szomorú érzésekkel összekapcsolt napnyugtát. Most is, ahogy felnézett az ezernyi színben játszó horizontra, amely élettel telivé festette az emeletes házak oldalát, ahogy a lágy szellő belekapott a hajába, ahogy hallotta susogni annak a néhány örökzöld bokornak a lombját, szinte túlcsordult a boldogság a szívében.  Mi tette ennyire széppé az elmúlást?

Mintha a kérdését meghallotta volna, a halvány ibolyaszín íriszeivel az ő égszínkékjeire rátalált. A szíve, ha lehet, még jobban meglódult, ahogy a magában feltett kérdéssel párhuzamosan Neji belefűzte az ujjai közé a sajátját. Nem tudta, mit láthatott a tekintetében, de a másik, ölében fekvő tenyerével lágyan megsimogatta az arcát. Szédülni kezdett az érintés hatására, a mellkasa alatt érezte, hogy a szíve, Azumi esőtáncához hasonló táncot jár. Meg kellett volna lepődjön a reakcióin, de nem járt sikerrel a próbálkozás,mert valahogy kezdett hozzászokni, hogy Neji nevével összefonódtak az olyan dolgok, mint a gyengédség, a törékeny csend, a lebegő tudattalanság, az eszeveszett szívkalimpálás. Rengeteg mindent kiváltott belőle, és elég volt a közelsége, egyetlen kisebb érintése csupán.

Farkasszemet néztek egymással, mintha ezen múlna az életük, mintha ez eldönthetné, mi is legyen ezek után. Talán így is volt, de nem érdekelte igazán. Csak bámulta azokat a gyönyörű íriszeket, amelyekben oly tisztán látta az érzelmeket, akár egy nyitott könyv előtte terpeszkedő lapján. Vágyat látott benne, napsütést, aggódást, szeretetet, komolyságot, egy cseppnyi kajánságot, az életimádatát, és bár küzdeni akart ellene, magával ragadta a bohókás érzelmi kavalkád. Nem érdekelte már senki és semmi, csak érezni akarta az ajkát az ajkán: beletúrta ujjait a hosszú, barna hajba, és maga felé kezdte húzni a lehunyt szemmel mosolygó tulajdonosát.

Végül az ajkaik összetalálkoztak, hogy egy óvatos, apró csókban forrjanak össze. Ráérősen, kiélvezve minden egyes másodpercet kutakodtak egymás száján, mintha a világ minden ideje az övék lenne, mintha a csókokra a gyomrukban lebegő pillangók elhozhatnák a megváltást. A szíve környékén tanyázó kellemes lebegés, lassacskán útnak indult az érzékek útvonalán, ahogy Neji ujjai simogatni kezdték a haját, a nyakát, a tarkóját, hogy a gerincében miniatűr gócokba összeállva felrobbanjon, tovább szítva a kettejük közt feszülő érzelmi csodát.

Még jobban meglódult a szíve, ahogy a puha csókok után érezte, hogy ostromlója végignyal az ajkán, majd enyhe tétovázás után bebocsátást kér az ajkai mögé, hogy a barangolást, egymás szeretgetését kicsit mélyebben folytassák. És ő engedett neki, hogy végül megtapasztalja a világ legtökéletesebb, legjobb csókját. Majdnem elájult az érzéstől, ahogy a nyelveik összetalálkoztak egy lélegzetvételnyi kín után.

Sosem gondolta volna, hogy valaha ez megtörténik, de akkor, abban a pillanatban, életében először úgy érezte: eladná a lelkét azért, hogy ebben a minutumban megálljon a világ. Már nem számított neki semmi, már nem érdekelte a múltja, a jelene, az eddig érzett érzelmi bizonytalanság: csak az volt a számított, hogy már értette, Neji mellett, miért is szereti annyira a napnyugtát.

Ő, Ino Yamanaka, bármennyire is tiltakozott a múltban ez ellen, szívből szereti Neji Hyuugát. És ez boldogsággal töltötte el.

Valahol egy belvárosi park közepén

Hinata

Ránézett, és a helyzethez mérten zavartan összemosolyogtak. Tetszett neki, hogy az éjszaka fényei mellett is látta, ahogy elvörösödik Deidara. Meg akarta csókolni.

Mintha csak olvasna a gondolataiban a férfi, el kezdte közelíteni felé az arcát egy kihívó mosollyal az ajkain, az arca két oldalára csúsztatta a hatalmas nagy, meleg kezeit. Beleremegett a gyomra az élménybe, a szíve az egyre csökkenő távolsággal párhuzamosan vert egyre hevesebben, a szemeit lehunyta, hogy úgy találkozzanak össze az ajkaik. Szinte már érezte Deidara leheletét az ajkain, amikor a pillanatot egy éles, túlzottan ismerős, dühödt hang szakította ketté:

– Mi a francot művelsz Hinatával, te kurafi? 

A hangra, mintha tüzes vasat tartottak volna a fejéhez, úgy húzódott el Deidarától. Hirtelen, a rátörő zavartól, azt sem tudta, hogy mit csináljon vagy hová nézzen, így praktikusan lehajtotta a fejét, egyúttal elkerülve az őt szúrósan bámuló azúrkék szempárok pillantását. Elég volt csupán éreznie azokat magán ahhoz, hogy tudja: Naruto haragszik rá, és a legszívesebben megrázná, Deidara pedig bosszúsan-értetlenül mered rá, nem értve a helyzet ilyentént való alakulását.

Ő sem értette, de ezt ugye nem mondhatta, mert azzal elárulta volna saját magát. Fény derült volna arra, hogy nem érti, Naruto mit keres itt, ahogy azt sem, ennek ő miért örül annyira, ha Deidarával épp csókolózni akartak. Kiderült volna, hogy bár Deidarával fantasztikusan érezte magát, a szíve mélyén mindvégig Narutóra várt, arra, hogy megjelenjen és elmondja, ugyanolyan fontosnak tartja, mint ő, csak végre harcolna érte, eloszlatná a bizonytalanságát. Nem lett volna többé titok, hogy most már ő is tudja, mire vágyik, hogy egész eddig mire várt: csak szeretni akarta az egész lényét, anélkül, hogy a kelleténél többet bántanák egymást, azt akarta, hogy ugyanolyan izgatottnak, kedvesnek lássa a közelében, mint Deidarát.

Deidara. Normális ember a helyében, őt választotta volna, nem pedig mást. Őt, aki kedves volt vele mindvégig, aki a személyét tekintve megértő, udvarias, nyílt és intelligens, aki komolyan gondolta vele, aki leste minden óhaját.  Ő sem értette saját magát. Nem értette az érzéseit, sem a szívét, sem az eszét, sem az egész lényét, sem a sikoltozó lelkiismeret-furdalását. Őt kellene válassza, nem Narutót, aki egyfolytában bántja, akit egyfolytában bánt. Szeretnie kellene teljes szívéből Deidarát. Szeretni akarta. Mindkettőt. Nem akarta elveszíteni sem Narutót, sem Deidarát.

Belémart a fájdalom, a választástól való savas tipródás. Talán ez nem az a helyzet, ahol neki kellene választania, talán hagyni kellene, hogy a fiúk döntsenek az életünkről, hogy a megfelelő befejezést válasszák. Ő ugyanis képtelen erre. Nem bírta ezt a terhet tovább.

Lassan felemelte a fejét, a tekintetével gondosan kikerülte mindkét értetlenkedő, de dühösen villanó szempárt. Szégyellte magát a menekvésért, de felállt, és lassan az egyik közeli fához sétált. Még oda sem ért a menedékéhez igazán, amikor lépteket hallott maga mellett elhaladni, ahogy megközelítik az iménti helyét és ezzel együtt Deidarát. Naruto jellegzetes illata megcsapta elmenőben az orrát, mire a gyomra összeszorult. Nem tudta mihez kezdjen, nem tudta, mire számítson ezek után. Ő gyáván megfutamodott, hogy hagyja: magával sodorják az események, a fiúk által alakított, megállíthatatlan ár. Rettenetes bűntudata volt, soha az életben nem szégyellte még így magát.

– Még egyszer kérdezem: mi a fenét művelsz Hinatával?

– Úgy hiszem – magasodott Naruto fölé Deidara –, ez nem tartozik rád! A magánügyünk, hogy mikor és mit művelünk, vagy te lennél a Hinata mellé kirendelt gardedám?

–  Hinata az enyém, így van hozzá közöm, nem is kevés! Hozzám tartozik! Mégis hogy képzeled, hogy ide-oda citálod?

– Ha ez így lenne, valószínűleg megemlítette volna! Nem a láncos kutyád, hogy megszabd: mit tehet és mit nem! Szabad ember, önálló gondolatokkal, nem a személyre szabott rabszolgád! Velem akar lenni, nem veled! Törődj ebbe bele, és állj tovább!

– Na, ne röhögtess! Fogalmad sincs, hogyan érez Hinata! Inkább jobban tennéd, ha eltűnnél a környékéről is, mielőtt a képed apró darabokra zúznám! Ő engem akar, nem holmi szájhőst! És most, kotródj el innen!

– Határozottan olyan érzésem van, hogy csak beszélsz a levegőbe, bizonyítékok nélkül. Miért nem kérdezzük meg az érzéseiről, az akaratáról magát Hinatát?

– Utoljára mondom neked, te patkány: takarodj! A területemen tartózkodsz és ez roppant mód idegesít! Soha többet az életben ne merészeld megérinteni Hinatát, különben…

Annyira ideges, csalódott, kiábrándult volt, hogy nem is figyelte a további vitát. Valami roppant törékeny, egyszer már összeragasztott dolog, most darabokra tört benne, amelynek eddig azt hitte, örökös életűre sikerült a ragasztás. Egyre csak azok a szavak visszhangzottak az elméjében, amelyekkel az imént Naruto illette, amely többet mondott el neki, mint bármilyen vallomás: az enyém, hozzám tartozik, az én területem, nem pedig valami olyasmi, hogy szeretem Hinatát. Nem azért volt itt, mert szerelmes belé, hanem mert félti a gondosan kijelölt territóriumát. És ez a körbevizelt territórium őt jelenti, a láncra vert, vágy pórázán halódó, naiv, bolond kutyát.

Nem tudta, mikor kezdett el könnyezni, de most esztelenül kapkodva próbálta csillapítani a könnyei hullását. Zokogott, mint egy kisgyermek, levegőért kapkodott, akár egy fuldokló, aki el akarja kerülni a rá váró halált, és milyen ironikus, hogy benne, épp ebben a pillanatban halt meg valami létszükségletnek számító, igazán fontos dolog, amely nélkül nem élhetett ugyanolyan emberként tovább.

Érezte, hogy fokozatosan kezd kicsúszni a lábai alól a talaj, hogy a rátörő szédüléstől és fájdalomtól hamarosan elhányja magát, ennek ellenére küszködve a rosszulléttel, elindult felé, elindult Naruto irányába, hogy még egyszer utoljára… teljes erejéből pofon vágja egyszer, kétszer, háromszor, majd zokogva elrohanjon anélkül, hogy a kétségbeesetten villódzó azúr szempár tulajdonosát megölelné, megcsókolná.

Úgy tűnik, a reménnyel együtt, csak a szív halt meg, a vágy, az érzelmi megszokás élőn égett tovább. És ez a tűz, ez a csalfa megszokott vágyakozás, szinte elevenen, fájón megperzselte, felfalta Hinatát…

***

Naruto

Meredten bámult maga, mert tudta: ez tényleg a végét jelentette a játéknak, ezennel valóban, visszavonhatatlanul, ténylegesen elvesztette Hinatát. Fájón sajgott az arca a pofonoktól, de a mellkasára telepedő súly, a belé nyilalló fájdalom, a tudat, hogy már nem szeretheti a lányt, ezerszer, de ezerszer jobban fájt. Nem is értette, hogy létezhet ekkora fájdalom. Ha létezne Isten, az ember nem érezne ilyet. Ha valóban létezne, nem akarna belehalni abba, hogy valami éppen próbálja kettészakítani a testét, a lelkét, a szívét, a szellemét, a tudatát, nem érezné azt az üresen tátongó űrt a szíve helyén, amely percről percre jobban magába szippantja, és nem engedi szabadulni, bármennyire fél vagy fáj.

Pedig csak szeretni akarta.

Pedig ő csak végre ölelni, szeretni, boldoggá akarta tenni, ahelyett, hogy bántaná. 

Pedig ő csak láttatni akarta vele a fénylő pontokat az égen, hogy Hinata lássa: pont olyan végtelen a szerelme, mint a mindenség, amely vásznán az álmaik szövődnek az öröklétig és tovább.

Ehelyett itt áll, tehetetlenül, bután, és ahelyett, hogy utána menne, csak vár, hogy a fénylő pontokat elnyelő üresség őt is elnyelje, hogy feleméssze a lelkével együtt a fájdalmát.

Ma este egy életre megtanulta, hogy a fénylő pontok láttatásához először nem álmodni kell, hanem őszintén szeretni, hogy az a lélekben tomboló sötéttel, a korlátaival, megvívhassa a maga harcát…

***

Deidara

Szó nélkül bámulta, ahogy zokogva felképeli a döbbent Narutót, és bár a szíve majd megszakadt a síró lány látványától, nem bírt megmozdulni a bénító fájdalomtól. Először maga sem értette mi történik, nem értette, mi az, amitől olyan érzése van, mintha a mellkasában megforgatnának egy mindkét oldalán éles tőrpárt, de ahogy nézte a darabjaira tört, a könnyeitől, a légszomjától fuldokolva elrohanó Hinatát, már tisztán értette, már felfogta az okát. És ez az ok, bármennyire is harcolt ellene, a csontjáig hatolt, beette magát minden sejtjébe, hogy maró fájdalommal tudassa: ő ebben a történetben a második volt, és nagy valószínűséggel az is lesz, amíg világ a világ. Mert ő, sosem lesz olyan fontos neki, hogy így megsirassa, megbántsa, összetörje.

Összeszorult a torka, a gyomrában és a mellkasában fojtó ürességet érzett. Nem akarta elfogadni a vesztesség tudatát, nem akarta feladni a küzdelmet, Hinatát. Nem tudta miért, de szüksége volt rá. Nem akarta, hogy a történetük, amely alig kezdődött el, ilyen gyorsan csúfos véget érjen. Nem akarta, hogy az együtt töltött boldog percek nyomtalanul semmi váljanak, akár a gyenge holdsugarak egy fázós éjszakán.

Noha fájt neki, hogy nem ő az első, de ez nem jelentette számára azt, hogy végül ne lehetne ő az egyetlen. Mert ezt akarta igazán: hogy mindennek a végén ő maradjon egyedül a lány mellett, hogy az övé legyen a szívében helyet foglaló egyetlen azúrkék szempár.

Mert Deidara tudta, hogy elsőnek lenni megtiszteltetés, egyetlennek viszont kiváltság. És ő kiváltságos akart lenni, bármilyen áron is kell meghódítania Hinatát…

A Kuromizumi főhadiszállásán

Tsunade

Rettenetesen fázott, a csontjaiba mélyen belemart az égető hideg. Fojtogató ájulás kerülgette az éhségtől és szomjúságtól már órák óta, amely állapot, bár néhány óra erejéig tökéletes menedék lett volna a számára az őt üldöző kínok elől, ennek ellenére mégis küzdött ellene. Nem akart egy ennél is kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülni, akármennyire is vonzónak tűnt a nyugalom, a béke, az erőszakmentesség ábrándja a jótékony sötétségben.

 Hatalmas levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön az egyre nehezebbé váló szélmalomharchoz, miközben lassan végigjáratta tekintetét a félhomályos, különböző kínzóeszközökkel felszerelt szobában. Megrémítette, sőt, egyenesen undorította a falakon látható különböző méretű és formájú bárdok, buzogányok, kések, kardok és a már túlontúl ismerős tőrök látványa, borsózott az egész teste, ahogy megérezte: a szoba levegőjébe már szúrósan belevegyült a halállal keveredő vér szaga. A gyomra a látottaktól a torkába ugrott, és mivel nem akarta saját magát lehányni, mozgolódni kezdett. 

Összerándult a hirtelen belé nyilalló fájdalomtól, a szemei előtt fekete csillagokat látott táncolni, ahogy megmozdította a szálkás deszkára szíjazott testét. Még a levegővétel is iszonyatos erőfeszítéseibe tellett, ahogy a mozdulatsor végére ért. Kétségbeesett. Nem tudta, milyen esztelen indíttatásból, de hogy a kínjai enyhüljenek, a szoba homályában keresgélni kezdett.

Talán a homályos látásának, talán a félig eszméletnek állapotának köszönhetően, nem találta azt a bizonyos személyt, akit buzgón keresett. Végig száguldott az elméjén a letargia érzése. Legszívesebben torkaszakadtából üvöltött volna, csakhogy a felgyülemlő érzéseit levezesse. De előbb meg kell, találja őt.

Nem tudta mióta van itt, nem tudta, mióta kínozzák felváltva vele karöltve azok az embernek nem nevezhető lények, de jelenleg nem is érdekelte.  A lényeg csupán az volt, hogy a kínzások fájdalmának ellenére fellelje. Nem viselte volna el, ha ebben a kiszolgáltatott helyzetben más is látja, „kezeli” Sasukén kívül: a szexuális erőszakot már nem viselte volna el épp ésszel, azt a megaláztatást már nem élte volna túl, vagy legalábbis ebben reménykedett. Tudta, hogy értelmetlen, de a segítségéért akart könyörögni, azt akarta, hogy az Uchiha hagyja életben. És ezért, bármit megtett volna a férjével ellentétben.

Összeszorult a torka a gondolatra, hogy a férjét holtként lássa viszont, ezért elementáris erővel zokogni kezdett.  Annyira fájt mindene az őt rázó sírógörcstől, annyira maró volt a gondolat, hogy Jiraiya talán már nem is él, hogy az eszméletét néhány pillanat erejéig elvesztette. Erőlködött, hogy leküzdje a sötétséget, közben egy tisztább pillanatában érezte, hogy a rázkódástól felszakadtak ismét a sebei, hogy a hatalmas vérveszteség ellenére, szanaszét ömlik a ruháján és a testén a vére. Már nem tudta elhatárolni egymástól az ébrenlét és a tudattalanság állapotát, már nem érzékelt maga körül semmit, így nem hallotta a saját félhangos motyogását, ahogy a kínzókamrába belépő Sasukét sem vette észre. Már csak a dühöt, a fájdalmat, a gyűlöletet érezte. Ismét elájult.

Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el, de egyszer csak ismét magához tért. Érezte, ahogy a bal felkarjából kiindulva, valamilyen savas érzés száguld végig az erein, amely az egész testét uraló fájdalommal összekapaszkodva, jelenleg az agyát égette. Kinyitotta a szemét, és az első, amit látott, az az elégedetten vicsorgó Sasuke volt, a kezében egy injekciós tűvel. A tekintete tébolyult gyilkolási vággyal és őrülettel volt telve. Egy ragadozó, egy vérbeli gyilkos mosolya volt az arcán, amitől Tsunade pár másodperc erejéig a halál angyalának hitte, pedig ha valami, hát angyali lény biztos, hogy nem volt Sasuke.

– Mit akarsz tőlem? Már válaszoltam a kérdéseidre, nem?

– Tsunade, már párszor elmondtam neked, de azért a kedvedért megismétlem: itt egyes egyedül én kérdezek! Világos? – villantott fel egy lenéző mosolyt, majd hogy a szavait biztosan foganatosítsa, a bőrtokból hihetetlen gyorsasággal előhúz tőrét végighúzta az oldalán, az egyébként is sebes bőrt még mélyebben megsebesítve. Tsunade a váratlan érzéstől és az újabb fájdalomtól forrástól hörögve felüvöltött, de nem adta meg magát az őt környékező ájulásnak, hanem a furcsa szertől visszanyert tudatát felhasználva, beszélni kezdett.

– Nektek úgysem mi kellünk, hanem a Blackcherry! Bármit elmesélek róla, ingyen, saját akaratból, bérmentve.

–Rendben van, akkor beszélj!

– Elmondok róla bármit, de cserébe engedj el minket!

– Mire fel ez a segítőkészség? Ennyit jelentene neked a lányod élete? Ennyivel többet ér számodra a sajátod? Esetleg megérintett a halál szele, Tsunade? Miféle nő vagy te?

– Inkább az a humanoidra hajazó lény haljon, mint mi ketten! Nem lenne kár érte, hidd el nekem! Már csak a létrehozása is egy hatalmas baklövés eredménye: nem lenne szabad léteznie! Kár, hogy csak most eszméltem rá, mekkora hibát követettem el. Ha visszamehetnék az időben, ha újra kezdhetném a projektet, már akkor megölném azt a valamit, amikor még a lombikban fejlődik, amíg még nem hasonlít egy emberi lényre. Szívből gyűlölöm, és undorodok tőle. Úgy tudod hatástalanítani, ha… – kezdett bele a lényegi részbe Tsunade, de befejezni már nem tudta azt, mert ismét szúrást érzett a felkarjában, és miközben csillagokat látott táncolni a szeme előtt, a tudattalanság határát újra átlépte.

Így azt már nem láthatta, ahogy a felbőszült fiatalabbik Uchiha int az ajtó előtt tartózkodó két őrnek, már nem hallhatta, ahogy parancsot ad neki: vetkőztessék le a mezítelenre, már nem érezhette, ahogy az a két férfi, miután levágták róla azt a kevés ruhát is, leveszi a kínpadról, már nem érezte, hogy azok előröl, hátulról beléhatolnak, a lába közt serkenő vér látványán undorító módon élvezkedve.

Ő csak lebegett a gyűlölet alkotta sötétben, amely bársonyos kezével, óvón körülölelte.