Pelargonie már megint rászabadítja magát a világra... Ne vegyétek komolyan, mert fájni fog! Tényleg ne...
Várakozás
Egyszer
volt, hol nem volt, valahol messze, egy feketelyuk felének a negyedénél, a nagy
sötétségben állt egy hosszú, fekete ballonkabátos fiú. A fogsora Signal Plusz
Whiteninggel volt kezelve, amelyet az éji feketeség ellenére boldogan
felvillantott, ahogy dús hajába bele-bele kapott a hűvös őszi szél. Az orrán
márkás napszemüveg csücsült, amely egy hirtelen széllökéstől aláhullt a mélybe.
Az arcát a napszemüveg alatt egy ezüstszín, szépen megdolgozott álarc
fedte. A testét aranyszínű ragyogás
vonta körbe, mintha nem evilági teremtmény lenne. Talán nem is volt az. Glóriát
vont köré az aranyló fényesség, ahogy körbekémlelt maga körül. Várt valamire…
Az
elméjét eközben ezernyi gondolat szőtte át, akár a pók az áldozatát. Az arcán
semmi jele nem volt a bensőjében lezajló érzelmi folyamatoknak: meredten nézett
maga elé búskomor félmosollyal az ajkán.
Pedig
mélyen legbelül hatalmas vihar honolt a lelkében. Vad csatát vívott a jeges, az
álnokul egyre feljebb kúszó szúró érzéssel, amely percről percre egyre jobban
legyengítette. Dacolt az érzéssel, háborúzott ellene, de érezte, hogy nem
sokára veszteni fog. A hátborzongató sugallat már nem csak lelkében tanyázott,
hanem beköltözött a szívébe is, hogy elterjedve megfagyassza az állhatatos fiú
vérkeringését. Lassacskán eljutott a fiú tudatáig, hogy az állapot
tarthatatlan. Erősebben küzdött a fagyos démon ellen, de az egyre erősebbé
vált, ahogy ő vért izzadva próbálta elnyomni magában. Nevetve ficánkolt a fiú
szívében, amely egyre gyengébben dobogott.
Papam…
Papam… Pa… Pam… Pa… Pamm…
Elhalt
a szíve dobbanása, ezzel utat engedve a gyötrő érzésnek. Csalárdul egyre
feljebb kúszott a fiú testében, borzongató szúrásokat hagyva maga mögött. A fiú
torkában fojtogató gombóc nőtt a fáradozástól, hogy visszatuszkolja a felfelé
kúszó Démont, vissza, a lelke legmélyére. Az ajka szólásra nyílt már a
tehetetlenségtől, hogy kiáltson, de a büszkesége nem engedte, hogy a szó
elhagyja a száját. A tudata inkább megengedte, hogy a Démon egyre feljebb
kússzon az elméje felé.
Lépésről lépésre adta fel az álarcos a
küzdelmet, ahogy az orv támadója lidércnyomásos képeket küldözgetett az agya
felé. Kimerítette az Ellen való dacolás, aki már befészkelte magát az elméjébe.
Ha nem róla lett volna szó, ha nem érezte volna a folyamatos nyomást, talán
csodálkozott volna azon, hogy AZ, milyen gyorsan jutott el a lelkétől az
elméjéig.
Hezitált
a fiú. Kiabálni akart, de a démon nem engedte. Nem bírta a nyomást, nem bírta a
sebesen váltakozó halálhírű képkockákat. Tervet eszelt ki, hogy elterelje a
Démon figyelmét. Gyönyörű tájra gondolt, ahol unikornisok ugrálnak, és
virágszedő kislányok énekelgetnek gyönyörű, tavaszról és szeretetről szóló
dalokat. Ez legyengítette a támadóját, aki mozogni kezdett az elméjében.
Próbálta elűzni a nyugodalmas képeket a saját borzasztó kreálmányaival, így nem
volt elég figyelmes.
A
fiú torz mosolyt láttatott, ahogy észrevette a pillanatnyi gyengeséget. Mély
levegőt vett és torkaszakadtából felüvöltött:
–
Valaki kapcsolja fel azt a kurva villanyt! Hát nem értitek, hogy szerepjáték ide
vagy oda, félek a sötétben?
Én szóltam, hogy ütni fog. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése